Mindenütt jó, de...

Visszajöttünk. Túlvagyunk rajta. Vannak sikereink és kudarcok is. Előbb a rosszat. Az elválás és a találkozás élménye negatív, nekem legalábbis. Az előbbit meséltem. A találkozásnál, meg a körülmények újra ellenünk játszodtak. Amikor elváltam Sacótól aludt. Csütörtökön este, amikor utána mentünk, már aludt. Sajnos úgy alakult, hogy 10 után értünk oda. Mégis úgy döntöttünk hazamegyünk együtt, elég volt ennyi különlét, ahányan vagyunk annyi fele voltunk a családból: én Sepsin, Apa Mvh.-en, Sára Baróton. Semmi értelmeset nem csináltunk nélküle, tehát nem használtuk ki, hogy nincs gyerkőc (mondjuk egy nyaralással kettesben), így nem láttuk sok értelmét, hogy Apa egyedül jöjjön vissza Vásárhelyre, aztán ki tudja mikor tud majd eljönni értünk, az megint egy plusz út, stb. Tehát nem könnyen, de úgy döntöttünk felköltjük a gyereket. Becuccoltunk majd beraktuk őt is az autóba, persze ébren volt kb. 15 percet. A mamája vette fel és vitte le az autóhoz, engem csak megnézett és semmi reakció! Fel sem ismert. Talán Apát hamarabb megismerte, sokat mutogatott rá. Az úton végig aludt, itthon megint 10 percet volt ébren, a kiságyba tettem, gyorsan visszaaludt. Valószínűleg kómás volt szegény éjjel, és ezért még csak egyetlen mosollyal sem jelezte, hogy "jaj, Anya, de jó, hogy itt vagy". Ritkán volt ilyen, de most megint úgy éreztem, hogy teljesen fölösleges vagyok az életében, más is pont olyan jól eltudja látni (ha nem jobban, mert azért mamáék mégiscsak mamáék), tudja szeretni, stb. Olyan jól megvolt Baróton, csak dicsérték minden szempontból. Még csak fel sem ismer! Trauma. Aztán másnap reggel nézelődött rendesen, hogy hol van, kik vagyunk. Ismerkedett a tereppel, mászkált a lakásban, felfedezte játékait. Szerintem ekkor esett le neki a dolog. Kicsit barátkoztunk még, lerendezett egy bőgést, Apa megvigasztalta. S akkor mintha helyrejöttek volna a dolgok. Hárman ültünk az ágyon, Apától Anyához, Anyától Apához akart menni ölbe, hol engem hol Apát ölelte. Kicsit jobban kezdtem érezni magam. A nap azzal telt nagyjából, hogy szoktunk vissza egymáshoz. Délután már mosolygott is rám, addig csak nézett nagyon. Furábban viselkedett egy hét máshol lét után, mint amikor júniusban két hét után jöttünk haza. Igaz, akkor ott voltam vele végig, most három napot nélkülem töltött. Akkor biztosabban mozgott a lakásban, mint most. Mondjuk akkor kisebb volt egy kicsit. Estére már minden rendbejött, voltunk sétálni Zsoltikáékkal, utána meglátogatott egyik keresztmama. Az a pár nap nélküle nem volt olyan rossz. Csak naponta 3-4-szer volt telefonos jelentéskérés Manóról. Én semmi különöset nem csináltam csak nőcis dolgokat: barátnőzés, körömfestés, shopping, kozmetikus. Az én rossz érzéseim mára elmúltak. Újból vannak ölelkezős 3 perceink, és egyszerű összenézésből fakadó kacagások is. Na meg az énekeket, mondókákat is kezdi felismerni, és úgy reagál mint régen. Mert ez a pár nap kiesés bizony azt eredményezte, hogy az énekekre sem reagált, ami máskor tetszett neki, azt meg sem akarta hallgatni most. Nem hiába mondják, hogy egy gyereknek a folytonosság, állandóság a legfontosabb. Ez ad neki biztonságérzetet. Ha sok helyre hordoztuk is, mert minden hónapban volt egy-két hétvége Sepsin/Baróton, Pesten, Kecseten, itt-ott, mi, de főleg Anya állandó tényező volt az életében, mindig ott voltam. Na és persze a cici. Ami most megszűnt.
Nos ez a siker a történetben, hogy abbahagyta Sára a szopizást. Amióta visszajöttünk nem kapott cicit, és nem is szándékszom már adni. Mindjárt egy hete, hogy "leszokott". Tegnap reggel még kellett fejnem, mert az egyik mellem megdúzzadt, de már nem is tej jött, csak savó, olyasmi, mint ami a tejbeindulás legelején volt. Úgy látszik 3-4 naponta még annyi összegyűl, hogy kicsit begyullad. Érdekes, a másik cici rendben van. Ami még nagyobb siker, hogy sikerült NEKEM elaltatni Sacót délben cici nélkül! Tegnap. Ma Apa altatta. Igaz, nekem sírt kb. 25 percet, sőt: ordított, de egyszercsak lecsendesedett, feküdtem mellette, matatta a katapultáló katicáját (fa játék rugóra akasztva), aztán már nem matatta, kezdte lehunyni szemét, és elaludt. Mindezt az én kedves, lágy, gyönyörű énekhangomra és simogatásra. A sírás nem tudom minek volt köszönhető, cicit keresett vagy egyéb ok is lehetett. Este is sikerült elaltatni cici nélkül, kevesebb sírással, az ölömben aludt el, és a kiságyban aludt tovább. Az éjszaka nyugtalan volt, többször ébredt sírva. Reméljük ez is elmúlik. Örülök, hogy itthon vagyunk, mert itt vagyunk már igazán otthon. Itt vagyunk nyugodtabbak, tudjuk és tesszük a dolgunkat, itt ismerjük már ki magunkat igazán és vagyunk a legfelszabadultabbak. Mindenütt jó, de még jobb hazajönni a mi kis fészkünkbe. Próbálunk visszaszokni a nem unalmas rutinunkba (hogy aztán valamivel megint megzavarjuk Sacót egy kicsit: mondjuk egy pesti úttal, mert szeptemberben oda készülünk:)).