csütörtök, szeptember 29

Mint a gyárban

Életünkben kialakult a nappali és az éjszakai műszak. Csak éppen a dolgozók nem váltakoznak. Nappal Sacó igényli a teljes figyelmet, mondanom sem kell: főleg az Anyáét. Éjjel pedig Matyink kezdett nem túl alvásbarát módon viselkedni. Mesélek.
A pozitív indulás után nagylányunk felfogta, hogy a tesó marad. Hosszútávon, és még mindig. Ezért viselkedése is ez szerint alakul. Legutóbbi bejegyzésem óta még több féle képpen kikívánkozik belőle, hogy itt valami nem oké. Igazából a kétéves szülinap volt a vízválasztó. Azóta Sacómacó nagyon akaratos lett, és most a tesóérkezés rátett még egy lapáttal: minden nap és egész nap nagyon labilis a hangulata. Soha nem lehet tudni milyen lesz a reakciója valamire, de általában a nem akajok, elszajadok a válasz. Fél órákba telik míg sikerül tisztába tenni, átöltöztetni, órákba míg valami kaját tunkolunk bele. Egy hete betegeskedik, orrfolyás, köhögés, de a szirupokat Andersent meghazudtoló mesékkel lehet csak bevetetni vele. Már mindent kitaláltunk és mondtunk, meséltünk neki csak éppen rávegyük, hogy egyen egy falatot, vegyen be egy csepp gyógyszert, engedje, hogy a sz..ros fenekét megmossuk, stb. Ilyen egyszerű mindennapos teendők. Legjobb fizikai fölényt elővenni: megkérdezed jösz kezet mosni? Tudod, hogy úgyis nemet mond. Akkor megkéred, hívod, hogy jöjjön. És persze akkor sem, tehát odamész, megfogod és becipeled a fürdőbe, miközben visít, hogy nem akarja. Ez minden nap így megy. A délutáni alvásnak annyi, 5 napja nem sikerül elaltatni sem anyának, sem apának, sem mamának, van hiszti, sírás, "kimejek, kimejek a szobából!' kiabálás, lefogás, mesélés, csitítás, simogatás, nem sorolom... és végül feladás. Most már a verekedést is elővette eszköztárából: ütött már apához, mamához és anyához is. Matyihoz még nem...gondolom azért, mert ő nem akar tőle semmit. A másik - három napja jelentkező - fura viselkedés: képes bármiért elsírni magát bármikor. Ha éppen lecsúszott a zokni azért, ha a széke nincs betolva az asztalhoz akkor azért, ha másik rajzfilmet akar nézni, akkor azért. Kis érzékeny mimóza lett.
És ezekről még mind úgy tartja a gyerekpszichológia, hogy normális ha egy kétéves így viselkedik ilyen helyzetben: arra megy ki a dolog, hogy felhívja magára a figyelmet, ha így viselkedik, akkor vele foglalkoznak. Persze ahogy valamit jól, szépen, első szóra csinál, akkor megdicsérjük, sőt amióta mama itt van kényeztetés is van felső fokon: játékbabakocsit kapott, tolható helikoptert kapott, új pizsamája is van, stb. Van egy-egy jobb fél nap is, amikor ügyes és "jó kislány", de elég ritka, félő, hogy mikor robban. Mindezt napi 14 órában éljük meg.
Utána jön az éjszaka. Sára ha elalszik, akkor húzza reggelig, ha megébred hamar visszaalszik. Mostanában előrébb hoztuk a lefekvés időpontját, mert nem alszik nappal, meg hát mi is kivagyunk estére; így fél 10-kor átlagban ágyban vannak lurkók, és mi is hamarosan. A Matyiműszak hajnalban van általában. Éjjel 3 óránként eszik, kivéve hajnalosan, amikor felébred és 2 órát ébren van, mondjuk 5-7-ig, vagy tegnap éjjel 3:30-5 között. Ilyenkor 15 percenként próbálkozom a cicin visszaaltatással, amíg sikerül.
Reggel 8 után lányunk költ mindenkit és folytatjuk a nappali programmal.
Kérdezhetnétek: mire számítottam? Hát erre is...és tudom elmúlik, és persze hogy megéri, és bármennyire is haragszom néha a nagyra, mindkettő ennivaló, főleg amikor meglepnek a következő jelenettel: ülök az ágyon, szoptatom a kicsit. Sára felmászik szembe velem, hurcolja maga után Petibabát. Felhúzza a blúzát a hasán, kérdi hol van a cicije. Megmutatom neki, majd ráteszi Petit arccal a cicijére. Olvadoztam, olyan édes volt. Vagy: altatom a nagyot este, már a csendes fázisban vagyunk, amikor minden mesélés lejárt, sötét van, háttal nekem fekszik. Matyi elkezd sírni a másik szobában. Nem folyamatosan, de fel-fel sír. Apáék csitítgatják gondolom. Nem megyek ki, várok, hátha Sacó elalszik. Egyszer megszólal: Matyi sír, anya menjél, hívjad mamát, alszom mamával. Úgy megsajnáltam. Tudom, hogy nehéz lehet neki, és az ilyenekből tudom, hogy próbál megértő lenni. Ma is mondta, amikor Matyó elkezdett nyekeregni, hogy "Matyi sír mama ölébe, anya menj vedd el". Jó múltkorjában a fiú a kiságyban nyekergett, Sacó felállt az ágy fiókjára és a rács szélébe kapaszkodva (így szokta nézni ha a kiságyba van Matyi) mondta neki: ne síj Matyi, anya hozza tejecskét és eszej.
De még azt is mondanám annak aki megkérdi mire számítottam, hogy "akkor" azt hittem Sára délután aludni fog, azt is hittem, hogy már szobatiszta lesz, akkor olyan jó, csendes gyerek volt... A kicsinél persze tudtam, hogy éjszakázással is jár egy újszülött, valójában nála nem tudok meglepődni még dolgokon, de biztos, hogy fogok. A terhesség alatt a kétgyerekes anyukák eléggé felkészítettek ezekre a dolgokra, de az ember mindig másképp veszi ha a saját bőrén tapasztalja. Viszont a mai napig azt mondják ezek az anyukák, hogy hiszik és meg vannak győződve arról, hogy hosszú távon megéri ez a csak két év korkülönbség. Ebbe kapaszkodok én is, és próbálom Apa tanácsa szerint lazábban venni a dolgokat, főleg a kétévesemmel, aki még csak kétéves és nem gondolkodik, csak ösztönből teszi amit tesz. Persze bizonyos helyzetekben nagyon is tud gondolkodni és nagyon okos, például ha megígérünk valamit, azt biztos eszünkbe juttatja. Kivéve ha el nem kezd kiabálni, hogy de most, de most akajom, ami egyre gyakoribb.

szerda, szeptember 21

Fantázia ha beindul

Sóstúrós péksüteményt eszegetünk Sárával. Jön a szokásos kérdések (mit csinál x, y?, ez-az mi?) egyike:
- Ez mi? - kezében egy darab péksütemény.
- Túrós süti.
- Ez mi?
- Túrós süti, mondom.
- Ez elefánt. Túrós süti elefánt.
...

Felkapcsolja a földre elhelyezett éjjeli lámpát, leül melléje, én is ülök közel a földön.
- Ég a tűz. Nézzük a tüzet.
Leülteti Peti babát az ölembe.
- Peti baba is nézi a tüzet.

Sacó és Matyó

Mindenkitől a második kérdés: ...és Sára hogy viszonyul? (Az első a "hogy vagytok").
Ezért most elárulom, hogy Sára a tipikus kistesóm született jelenség jegyeit hozza (a családorvos szerint is).
Az első leglátványosabb az anyázás...na nem az a fajta, hanem az anya öltöztessen, anya vágja fel az ételt, anyával menjünk ide vagy oda, anya gyere játszani, anya hozza ide a banánt a kamrából - nem más, főleg ha anya éppen szoptat. Szerencsére elég kezelhető a dolog, sok mindent megteszek, amit nem tudok azt elmondom miért nem tudom éppen most vagy éppen még (például emelgetni azért nem mert fáj a hasam:) ), de mama megteszi vagy apa.
A másik a hisztike: nem akajom, akajom, de, de nem...főleg a mindennapi kis dolgokat nem akarja: enni, öltözni, pelust cserélni, kezet mosni, házicipőt húzni, egyáltalán semmit ami mindennapi rutin és mi mondjuk. Ez persze a korral is jár, nem feltétlenül a kistesó miatt. De van amikor annyira nyávog valami miatt, annyira akarja például, hogy ne a csőrös üvegjéből hanem a poharából ihasson, hogy elkezd sírni. Ezek a legnehezebben kezelhető viselkedésformák.
A harmadik típusú jelek: sírást színlel (néha még mondja is, hogy síjok mint Matyi), és bújik, fel kell venni, meg kell ölelgetni, vigasztalni.
A negyedik típusú jelek már pozitívak: bárkinek elmondja, hogy van testvére, a nevét, hogy milyen picike, anyatejet eszik, stb.
Én úgy látom, hogy nagy baj egyelőre nincs. Az öcsikével Sára nem agresszív, nem üti meg vagy ilyesmi, sokszor kérdezi hol van Matyi, mit csinál, odabújik hozzá, megsimogatja, megfogosgatja, puszilja, milyen pici, milyen kicsi, milyen édes, hogy alszik...stb. Van amikor nekirugaszkodik túlságosan, a mozdulatai túl vadak egy három kilós újszülöttnek, de hát ő már nagy és nehezen tud finom mozgásokat végezni, szóval kell a felügyelet ha például egy ágyon vagy egy szobában vannak ketten, és Matyi nem a kiságyban van. Mondani még nem mondott róla rosszat, például hogy vigyük vissza kórházba vagy nem szereti, vagy miért van itt Matyi, de azt hiszem azért nem mert még nem gondolja ezeket meg annyira, hogy ki is mondja, vagyis kicsi még hozzá. Ettől érezni még érezhet negatívan a kicsivel kapcsolatban. Persze lehet hogy a testvérféltékenységnek csak enyhébb formáját produkálja, csak később is így legyen, amikor majd Matyival is többet kell foglalkoznom!
Most csak úgy tudjuk megoldani az alvást, hogy Sára külön szobában alszik a megszokott helyén, mellette matracon mama, anyáék Matykóval hárman a nagy ágyban. Eddig egyszer mondta, hogy a nagy ágyban akar aludni, de könnyen lebeszéltük róla. Amikor azt mondta, hogy Anyával akar aludni, akkor bementem hozzá és én altattam el. Minden este és délután mama altatja, eddig jól elvoltak. A közeljövő két nagy feladatot hoz nekem: leszoktatni Sárát az altatásról, ideje, hogy megtanuljon egyedül elaludni, és leszoktatni a pelusról. Egyikkel sem nyomultunk még, kisebb sikereink vannak a vécézéssel, úgy tűnik a bilizés kimarad. Alvás témában a héten történt meg már egymásután többször is, hogy Sára felkel egyedül és kisétál a szobájából. Eddig ha megébredt mindig hívta Anyát vagy mamát. Jó lenne ha valahogy az önálló elalvás is beállna. Szerencsére éjjel nem ébred meg, tehát nem kell állandóan mellette lenni.
Türelem persze több kell hozzá mint eddig, de hát dackorszak meg testvér... Csak tudnám mi hogyan lesz ha már nem lesz mamasegítség?!

kedd, szeptember 20

Mátyás

Matyika és a kórházi napok

Egy kedves rezidens újszülött orvos, aki minden hétköznap reggel megvizsgálta Matykót, rendszeresen így hívta őt: Matyika. A fiúka 2900 grammal született, 49 centivel. Megvagyok győződve, hogy amint Sáránál a 4-es szám, úgy Matyinál a 9-es jelent majd valamit az életében. Sacó 3400 gramm volt, 54 centi, és 4.-én született. Matyinál a súly-hossz mellé még a kilencedik hónap, szeptember jön be a képbe kilencesként.
Az úrfi nehezen jött bele a szopizásba, ha tudnátok hányszor hallottam a kórházi napok alatt: hát fiú, a fiúk lustábbak. Közhely, de lehet valami alapja. Én aggódtam, hogy kicsi, de a nőgyógyász és még sok nővérke szavának hittem, és elhittem, hogy nem kicsi, az a kicsi aki egy kilóval születik. Aztán meg azért aggódtam mert minden nap az esti mérésre Matyó nem hízott, hanem visszaesett. Erre azt mondták 3 napig okés ha visszafele megy a súlya. Na de negyedik meg ötödik nap?? Már sírtam. De valójában a gyerek összesen 140 grammot fogyott, ami még a születési súlya 5 százalékát súrolja csak, ez belefér a szabványba. Ugyanakkor ez miatt maradtunk egy nappal többet a kórházban. Valójában most nem égett a s..gem annyira a hazajövetelért mint Sárával, türelmesebb voltam, nyugisabb, de a körülmények azok borzasztóbbak voltak mint két évvel ezelőtt. Mármint a közkórházi körülmények, amiket most nem részletezek, ezek miatt vártam főleg a hazamenést, meg Sacó miatt, aki azt mondta otthon, hogy minden babáját Matyinak adja, csak anya jöjjön haza. Az 5 nap alatt 3-szor jött meglátogatni minket Sacc. Igazi meglepetés volt nekem, hogy állt és várt a sarokban az ajtó mellett, majd amikor észrevett akkor szaladt velem szembe és kiabálta, hogy Anya. Az otthoni teendőket és bébiszitterkedést baróti mama-tata vállalta, örök hálánk kíséri őket ezért, ha a kisebb hizása miatt igen, de a nagyobb jólléte miatt legalább nem kellett aggódnom.
Az ötödik napon egy nővérke, habár belsőszabály ellenes, de hozott egy cumisüveget, amibe fejtem és abból evett Matyi. 5 perc alatt behúzott 40 milit, amiből következtettünk, hogy nem az étvággyal van a baj és nem is a tejjel, mert van bőven, hanem a gyerek még nem kompatibilis a cicivel, vagyis még kicsi, nem tud jól szopizni, hamar belefárad, belealszik. Kicsit megnyugodtam. Aztán a 6. napon a gyerekorvos azt mondta mehetünk haza, nyugodjak meg, a gyerek nem esett sokat vissza, nincs semmi baja (még a fejét is megecozták), és kb. két hét kell neki amíg visszaszedi születési súlyát, de okosan hozzáfűzte: csak hetente mérjük (hogy ne idegeskedjek ugyebár), ha hetente 125 grammot hízik az neki már jó. Ehhez képest fiúnk egy hét itthonlét alatt több mint 200 grammot szedett már magára, valóban csak egyszer mértük meg amióta hazajöttünk, és már van egy kicsi tokája is, ami nem volt eddig.
A szobában ahol már születésnapjának a hajnalán együtt lehettem a babámmal (nem úgy mint Sárával, hogy két napig csak 3 óránként láttam 20 perc szopizásra) volt még egy anyu, aki 20 perccel előttem szült. Sokat dumáltunk, telefonszámot is cseréltünk, az egyik doki is azt mondta, hogy szint egyszerre születtek, ezek a gyerekek meg kell ismerjék egymást. Izabella is második gyereknek jött a családba a 3 és fél éves nővére mellé, igaz egy kilóval többet nyomott Matyinál, és már harmadik éjszaka kiderült, hogy hasfájós babóca, elég sokat sírt ha anyukája nem sétáltatta ölben. A másik anyuka a hírnök volt, akit a szülésem éjjelén kiszalajsztottam Apához, hogy szóljon: most szülök. Szegény csak másnap reggel szült. Kicsit kínais csaj, fekete jéger, lila blúz, sárga műpapucs, 22 éves, casnicö...gondolom fele-fele volt, mert volt akivel románul beszélt telefonon, de az apjával például magyarul. Nem lett volna vele más gond csak kettő: alig lehetett érteni mit mond, mert nem artikulált, mintha állandóan puliszka lett volna a szájában, de a másik talán még nagyobb baj volt: amint felfedezte, hogy az állítólag csak pénzbedobás esetén működő plazma TV a szobában pénz nélkül is működik, Acasa TV-t kellett nézni ha akartál ha nem, vagy legalábbis a háttérbe ment, ha nem is néztük (néha ő sem mert belealudt vagy kiment éppen a szobából 10-15 percekre - rájöttünk, hogy cigizik a budiba, aztán bejövet befújta magát valami sprayjel, hogy ne érződjön). Általában lehalkította, de még éjjel 1-kor is világított a bazi nagy képernyő (a 17 órás PRO TV-s híreket persze felhangosította és a ki csal meg kit témájú gagyi műsort is). Persze nem kérdezett meg senkit mit nézzünk, vagy zavar-e ha nézi, és elég gáz volt, amikor bejött egy orvos és látta, hogy na ezek igen anyukák...majd telenovellákon nő fel a gyerek. 2 nap spanyol meg román szappanopera után - amikor már gondolkoztam, hogy mondjam meg, hogy engem zavar - megszűnt az adás, egy tévécsatorna sem ment hiába kapcsolgatott. Az én szerencsém.
Matyi nem sárgult be, mint Alexandru (Esmeralda gyereke), és semmi különleges ismertetőjelet nem véltem felfedezni rajta. Sacónak volt egy piros folt a nyakán hátul, ami később kifehéredett, most már nagyon halvány és már a fején van, haj nőtte be.
Még pár infó a ma éppen két hetet betöltő manóról: nem sokat sír, ha igen, azt se túl hangosan, simán túllehet beszélgetni. Inkább csak nyekereg, panaszkodik, sírni akkor sír ha már nagyon baj van, vagyis cici kell. Az éjszakák egyelőre jól sikerültek, háromszor eszik és alszik is vissza. (Persze tudom, hogy még csak újszülött, számítunk rosszabb éjszakákra is majd. Tegnap éjjel például másfél órát nyekergett, ilyen eddig nem volt.) Egyelőre nem hasfájós, de még ez is változhat, ne szóljam el magam. A vizet nagyon szereti, öltözés közben sem sír. Eddig kétszer pisilt kukkóba váratlanul öltöztetés közben :)

szombat, szeptember 17

Legyünk humorunknál...még szülés közben is!

Eddig nem tudtam gép elé ülni - szó szerint - de most elmesélem a sokak által rég várt történetet. Férfiak és laikusok kihagyhatják ezt a bejegyzést.
A nagy hír: családunk legkisebbje kedden éjjel, de már szerdán dátumilag, szeptember 7.-én 00:35-kor látta meg a szülőszoba lámpafényét. Apa szerint a gyereket már 00:25-kor hallotta sírni. Azt mondom egyezzünk ki fél 1-ben.
Aznap délelőtt a szokásos délelőtti játszóterezést ejtettük meg Sacóval, egy ismerős anyuka megjegyezte a játszótéren, hogy le van ereszkedve a hasam. Kérdi beállt a gyerek? Mondom én nem tudom, nem vettem észre. Aztán később otthon nézegettem lefele, és tényleg mintha lentebb lenne a hasam. Estefele már nem igazán éreztem magam jól, a román azt mondaná ün apele mele. Sok minden egybevágott, így utólag rájöttem, minden úgy alakult, hogy készítse az eseményt, ami végül bekövetkezett. Például az, hogy Sára a délutáni alvásból későn ébredt ezért lekéstem a kismamatornát, amire úgy zsigerekben nem is volt kedvem menni. Mert ha még tornásztam volna is aznap...ki tudja mi lett volna. A szülés így is gyorsvonatszerű volt.
Fél 7-kor elindultunk Sacóval bicajjal a szokásos sétánkra, de egy kis zápor hazakergetett. Ez is pont idevágott, menj ülj otthon mert nagy éjszaka lesz a mai! 8-ra hazaért Apa, és így pont lekéstük a varrónőt, akihez 8-ra kellett volna elmenni, de ez sem jött össze erősítvén azt, hogy OTTHON KELL MARADNI, NEM SÉTÁLNI! Én már leginkább csak feküdtem volna, olyan sehogyan sem éreztem magam, Apa látván nem éppen viruló állapotomat el sem ment meccset nézni barátokhoz, majd a második félidőre, addig legalább a sáralefektetés megtörténik. Abból se lett semmi.
20:30-kor elindultak valamiféle fájások. De nem voltam benne biztos mik ezek, lehetnek csak olyan előjelek, annyira nem fájt, hogy ne bírtam volna...felhívtam gyerekgyógyász terhes már egy gyerekes Benceanyukát: ezek csak josló fájások, ülj nyugton, pihenj, aludj, éjjel elmúlik. Igen-igen, de azért gyorsan Sárával összepakoltuk az én kórházi culámat is, ha majd futni kell legyen meg, a gyereké már régebb megvolt. Kb. 10 percben egy fájás volt, pár másodperces, még nem rendszeresen, de hang nélkül görnyedés nélkül lehetett tűrni. Apa elkezdett nagyon izgulni, én csak féltem, hogy nehogy valami gond legyen, nem igazán akartam hinni, hogy alig betöltve a 38. hetet már jöhet Matyó, aki fiú, és köztudott, hogy a fütyisek szeretnek bent ülni. Megvacsoráztattuk Sacót, Apa kérdi menjünk, én nagy bátran: á ne, még elaltatom a gyereket, egyszer ez legyen rendben. 10-kor le is fektettem, meseolvasás, villanyoltás, mesélgetés, szokásos altatási procedúra. Nagyon nehezen aludt el, érezte, hogy itt lesz valami, többször hozzám bújt, megszorította a nyakamat, ölelgetett. De aztán 11 fele belealudt. Nekem már 4-5 percenként voltak fájásaim. Ahogy kijöttem a szobából mondom Apának menjünk. Ő már a meccsre sem tudott koncentrálni, izzadt hideg tenyerekkel várta, hogy mondjam mi legyen. Amíg én tusoltam (Judit barátnőm szerint tiszta hülye vagyok, jó hogy nem szültem meg otthon a kádban a meleg víz hatására!) lebeszélte bébiszittert, aki meg is jött kedves kolléga-barátnő személyében. Akkor már a fájásoknál meg kellett állnom, lélegeznem mélyeket, görnyedtem is. Az autóban a kórházig még 3 fájásom volt, egyre gyakoribbak. Mondjuk a kapusnak jöttünk, hova parkolhatunk, engedte, hogy jó közel a bejárathoz megálljunk, de kérte, hogy apuka jöjjön hamar és vigye el az autót onnan.
Az ügyeleten persze várni kellett, közben a folyóson sétálgattam, görnyedeztem, Apa mondta menjél be, én: áh, nem illik. De aztán 10 perc várakozás után bekopogok: elnézést, bocs, a zavarásért, de nekem éppen nagyon fáj, és jó lenne tudni mi van, 39. hét. Az aszisztens: mi lenne? Én: hát ha valami baj... Még mindig nem hittem el teljesen, hogy most fogok szülni. Megvizsgált doki, elkezdtek papírokat kitöltögetni, és akkor leesett, hogy most akkor szülés következik. A papírprocedúra még legalább 10 percet tartott, nekem egy örökkévalóságnak tűnt több fájással kisérve és itt kezdődött a móka. Néha bebújtam a nőgyógyászati széket takaró függöny mögé, lihegtem, hajladoztam. A nővér bekukkint: mit csinál ott, nehogy nekem elkezdjen nyomni. Jó, jó, nem nyomok. Lehívtak a szülészetről egy ápolót. Üldögéltek, írogattak, ilyen kérdések: mikor kezdődtek fájdalmak, hol dolgozik, betegségek, mikor szülte elsőt, hány kilóval, kérdések vérről, apáról, stb. Azt hittem sosem lesz vége. Aztán egy aláírás, átöltözés. Közben kérdeztem dokit a tágulásról, van-e, nincs-e, mekkora, nem válaszolt, mert éppen valamit kérdeznie kellett. Aztán csak úgy véletlenül amikor az ápoló érdeklődött az asszisztenstől, hogy akkor most itt mi a helyzet éppen, az odamondja, hogy 7 centi (!!). Értitek: beértem a kórházba és 7 centis voltam már, amit csak úgy mellékesen tudok meg... Mondom hát ezt mért nem mondják, azért, hogy még jól dolgozzak rá a dologra? Asszisztens: mit akar rádolgozni? Hát nyomni vagy ilyesmi. Erre kacarásztak mind. Megbeszélték, hogy előkészületekre (értsd beöntés, epilálás) már idő nincs, de lekérdezték, hogy rendben vagyok-e ilyen téren, mondom igen, készültem mint rendes diák, tanulva első spontán (=ugyancsak hamarabb jött) szülésemből.
Tolókocsira fel, liftbe be, még pár keserves fájás, de valójában még akkor is úgy gondoltam, hogy tűrhető és lesz ez nehezebb is. Tudni kell, hogy a nagykórházban liftesnénik vannak gombnyomogatásra beültetve a liftekbe. Mondja néni: levert vagyok, mire én: csak álmos (így éjjel 12 tájban). Nővér: majd alszik utána. Apa: majd alszik 10 év múlva. Mire én: akkor sem, anyukám azt mondta amíg éjjel a gyermek a házba be nem ért nem alszol igazán, aztán 15 évesen ki tudja mikor jön haza? Liftes néni poénja: ejha, még meg sem született s már arra gondol mi lesz 15 év múlva! Mindenki röhög.
Szülészetre betoltak, mondom apának maradj itt kint, mindjárt telefonálok ki, hogy mi van. Szerintetek volt időm egyáltalán megkeresni a telefonom? Szülőágyra fel, majd le: 9 centi. Még egy kicsi van a szülésig, nem sok, de van. Na aztán az a nem sok éppen két perc volt. Ágyba lefeküdni, eltelik fél perc, hoppá egy nagy nyomás, jön itt minden. Kétfelől két karomnál fogva felkaptak, még a papucsomat sem volt idő felvenni, úgy mezítláb "rohantunk" vissza a másik szobába, a folyóson egy kismamának még odakiabáltam, hogy menjen ki és mondja meg a férjemnek, hogy MOST SZÜLÖK. Asztalra fel és már csak tolófájdalmak voltak. Megjelent a szülésznő, talpig beöltözve, dzsuvás kesztyűkkel és köpenyben, épp most fejezett be egy másik szülést. Rohamtempóban átöltözött. Vaciláltak pár percet a telefonba, hogy a nőgyógyászom akivel le volt beszélve, hogy bejön szülésre valójában jöjjön vagy már nincs értelme, kérdeztek engem: hát ha úgy látják minden rendben van akkor nem muszáj bejöjjön - mondom, de aztán ő úgy döntött mégis jön. 5 perc alatt bent volt, de akkor már a gyerek nagyon úton volt. Kb. 4-et nyomtam olyan igazit, kettőhöz még ordítottam is. Doktornő: ja ne kiabáljon, meghallja kint a férje. Én: nem baj, ismer. A második ordításnál: doamna Kovács, dar förö strigöturi! Jó, jó mondjátok csak, ha tudnátok milyen jól esett - gondoltam magamban. És valóban. Az első szüléskor nagyobb önkontrollom volt, de most azt mondtam magamban ette fene, kiabálok egy kicsit. Olyan jól esett, úgy éreztem sokkal több erőm van így, hogy hang is jöhet ki belőlem. Aztán amikor nagyon rossz volt már, mondom a dokinak meghalok. Mire ő: oh dehogy, hát van még egy nagyobb is otthon akit fel kell nevelni. És igaza lett, nem szakadtam bele. S azzal meg is voltunk. Első szavaim mikor megláttam: milyen kicsi! Sáránál a "milyen lila" volt. Ezeket fontos megjegyezni. :) Aztán az első hozzá intézett szavaim: nagy orrod van, pont mint apádnak. Szépen fogadtam a fiam?
Varrásnál még egy kicsit elcsevegtünk a dokival. Mondom: férjem azt üzeni szűkre szabja, meg azt is, hogy a szájamra is kéne vagy két öltés. Persze kacagott. Azt mondta: hát a férjének most már fia van, tehát menye is lesz, ilyeneket már nem mondhat ezután. A sok poén közben kértem egy második helyi érzéstelenítőt is, mert akármilyen vicces is volt ez a vajúdással egybevett összesen 4 órát tartó szülés, azért nem nevezném leányálomnak. Az jött be amit sokaknak mondtam, amikor könnyű szülést kívántak: könnyű szülés nincs, csak rövid, úgyhogy inkább rövidet kívánjanak, fájni amúgy is fáj. A sok jókívánságnak meg is lett az eredménye. Tartottam az "általában" -t: általában a második szülés hamarabb megy az elsőnél, de persze ismerek kivételeket is. Nem mondom, hogy könnyebb volt mint az első, de sokkal rövidebb, intenzívebb is, jobban sikerült átélnem és átéreznem, aminek nagyon örülök. Összességében ez is pozitívan maradt meg bennem, a vesekrízisemnél mindenképp jobb volt. Fél óra múlva hozták a kétszeres 10-es Apgaros Manót szopizni.
23:30-ra értünk be a kórházba, 00:30-kor jött a lurkó. 1 órakor Apa el is ment, az autó mellett a kapus kérdi, hogy na minden rendben? Igen, csak közben szültünk egyet.
A rövidfilmfesztiválra is benevezhetnénk a sztorit, egy jó kis francia pörgős filmnek képzelem el. Összességében nem nagyon volt időnk filózni, gondolkodni, jöttek a dolgok sorban egymás után ahogy kell, minden a maga rendjén, és ez ez így volt jól, 10-kor még gyereket altatni, két óra múlva gyereket kitolni.
És ha valaki megkérdi milyen volt a szülés, csak annyit mondok: vicces.

kedd, szeptember 6

Kecseti kiruccanás

Egy kéthéttel ezelőtti bejegyzéssel adós maradtam...
Képekben és rövidre szabott szavakban
pénteken odaút, pancsolás, lecsózás, vinetesütés, hússütögetés, szombaton udvaron bóklászás, focizás, trombitálás (igazából harsona), Udvarhelyen parkban motorozás, játszóterezés, nagyszülő kinézetű idegenekkel kokketálás, trendlopás nagy csajoktól, fincsi-krémes fagyizás, már kilenckor alvás, vasárnap pakolászás, takarítás, hazaút














A 25 hónaposról

Sacó 4.-én múlt 25 hónapos. Jó érzés még így számolni, mert még egy kicsit az én kisbabámnak tarthatom, hamarosan az én nagy lányom lesz.
Egy kis beszámoló a 25 hónapos létről:
- kb. 13 kiló
- 88 centi magas
- 16 foga van
- 86-os ruhát hord
- 23-as cipőket visel
- a takarót nem tűri magán, hálózsákba szoktatás lesz újból ősszel, trükkök kitalálásával foglalkozom, hogy mi lesz ha nem akar hálózsákban aludni. Utálom a testvérösszehasonlítgatást, de az egyik trükköm a "nézd csak Matyi is milyen szépen alszik a hálózsákjában..." Persze nem túl értelmes dolog egy kis hetekig alig mozgó babzsákot hálózsákba tenni, amikor még elfordulni sem tud, nemhogy kimászni a takaró alól, de ő majd legalább nem tud vissza nemakaromozni és jó példát mutat. Ja, és kétévesnek való hálózsák keresésével ne foglalkozzatok, ritka mint a fehér holló. A gyártók azt hiszik a gyerek csak 18 hónapos koráig mocorog álmában. Varratni kell.
- néha wc-be végzi a kis dolgát
- mindent megeszik, de vannak kedvencek, például gyümölcsben a szőlő
- mindent megiszik, de van a kedvenc: Tedi
- utálja a pelenkázást, fejmosást és öltözést
- szeret bújócskázni, nem lehet elégszer megkeresni a takaró alá elbújt Sárát, aki - ha kérded hol van - készségesen el is mondja, hogy itt vagyok.
- tudja, hogy nem megyünk be a szobába cipővel, az úttesten átmenéshez meg kell fogni a felnőtt kezét, és egyéb kisebb szabályokat
- általában naponta kétszer sétál, játszóterezik: délelőtt és délután
- alvás: este 10, 10:30-tól reggel 8, 8:30-ig. Nappal egy nap igen egy nap nem. Az utolsó hét így alakult: szerdán igen, csütörtökön igen, pénteken nem, szombaton nem, vasárnap igen, hétfőn nem, kedden igen. Ha igen, akkor 2, 2 és fél órát 3:30, 4-től 6-ig. Kötelező az altatás, ami az egyik legnagyobb problémánk, és nem tudjuk hogyan szabaduljunk tőle: 30, 40 percet, de akár egy órát is tarthat.
- hajat eddig egyszer vágtunk neki 12 hónaposan, most kis göndör fürtjei vannak, amiket nem merünk levágni, nehogy kiegyenesedjenek. A bretonja is volt levágva egyszer.
- tévé tetejéről levesz simán bármit, de főleg a távirányítót és néha hangjelzéssel ("bekapcsolom a tévét") máskor hangjelzés nélkül bekapcsolja, leül eléje és nézi. Kb 5 percet, szerencsére. Rajzfilmet annál többet követel: naponta egyszer, max kétszer néz. Újabban Tom és Jerryt, de még nem köti le túlságosan. Viszont Bogyóékból több részt is képes megnézni egymás után, a napokban vettük észre, hogy kívülről tudja a szövegét, de nem csodálkozom - ahányszor végignézte őket! Az Arany Lacinak (elnevezése szerint "jaci hallod-e") és az Altató ("bajázsos") verseket is fújja velem együtt.

Testvéri közeledés

- Szia Matyi. Hallod mondok neked.
Ez hasi simogatás közben hangzott el, meg az is, hogy édes Matyi, szép anya, szép sára, mindenki szép, sok ember szép... Vagy Matyi hajja Sája mit beszél...
Elég gyakran figyelem meg, hogy ha nincs hallgatóközönség, akkor Sacó ertelmesen halandzsázik. Azért értelmes, mert a szavaknak van értelme, meg kérdez-felel stílusban beszél, de valójában úgy rakja össze a szavakat, hogy számomra nem sokat jelentenek. Altatás közben (!) (én már háttal neki tettetett alvó állapotban, ő a hátam mögött beszél): ...orgona? nem...virág?...nem... virág a repülőn fent az égen?...
???

vasárnap, szeptember 4

A problémákról is...

A játszás a kétévessel megvolt, csakhogy mintha nem a mi kétévesünk lett volna. Kis üröm az örömben, mármint abban, hogy Sacó hazakerült: az az érzés, hogy milyen fura, más, nagyobb, stb. Apa is megjegyezte: mintha most vettük volna örökbe. Pedig csak két hetet volt távol. Első nap az ismerkedésről szólt, felfedezte a szobáját, a játékait, a lakást, az új szekrényét, az új helyzetet és minket. Szófukarabb volt. Nem volt olyan nyitott mint eddig, nem mesélt, nem volt olyan közvetlen, nem járt a szája ha kell ha nem, nem volt olyan közlékeny. Meg is ijedtem. Valószínű ezért távolságtartóbbnak érzett ő is engem. Habár amikor bejött az ajtón és meglátott széles vigyor ült ki az arcára.
Ezt még tetézte az a két hete kialakult szokás, hogy szótagokat ismételget, a szavak első felét, magyarán dadog. Az első 3-4 nap elég szörnyű volt. Rosszabul beszélt mint amikor elment. Persze a dolognak utánaolvastunk és utánakérdeztünk. Volt aki/ami nyugtatott, volt ami csak még izgatottabbá tett, főleg az ellentétes vélemények: 1. 5 éves korig a gyereket nyugodtan hagyjuk dadogni, addig logopédus sem foglalkozik velük, a beszédfejlődésben vannak visszaesések, lelki okai vannak, amik elmúlnak, kinövi, várjunk legalább hónapokat, és ha nem múlik csak akkor foglalkozzunk vele. 2. Minél hamarabb utána kell járni a dolognak, mert minél hamarabb próbáljuk orvosolni, annál könnyebb helyrehozni a bajt. Na most akkor mi legyen?
Amikor telefonon beszéltünk vele csak, akkor is észrevettem, hogy valami nincs rendben, de így élőben még jobban bántott a dolog. Legtöbb helyen azt írják/mondják a szülő maradjon nyugodt, hagyja figyelmen kívül a dadogást, legyen türelmes a gyerekkel, hallgassa meg, ne szóljon közbe, ne javítsa ki. Könnyű ezeket mondani. Persze a gyerekkel türelmesen viselkedtem, mindent leírás szerint, de a lelkiállapotomon nagyon nehéz változtatni. Néha még pityeregtem is. Tudtam, hogy a korához képest nagyon jól beszélt, tehát egy kis visszaesés mit ronthat, de akkor is: már mondatokat is alig mondott, leginkább csak szavakat, azt is jóval kevesebbet, leegyszerűsített mindent. Az "anya gyere be szobába" helyett csak odajött megfogta a kezem, húzott és "menjünk". Bármi baja volt csak "anya, anya, anya", ebből is az első hangot jó sokszor elismételve. Nem mondta már köszönésképp a "szejusz és a nevet" hanem csak a sziát. Köszönést és megköszönést is csak akkor mondott ha felhívtam rá a figyelmét. Valószínű, hogy érezte nem megy túl jól neki a beszéd, vagy valami baj van és ezért nem kommunikált annyit, nem köszönt stb. A jelenséget sokat elemeztük. A legnyilvánvalóbb változások, amik miatt kialakulhatott a dadogás (pszihológus is megerősítette): a kistestvér érkezik téma, nélkülünk volt (még akkor is ha szerető környezetben, de ez változás neki), és akár a bilitéma is. Tudja hogyan kéne, de még nem igazán jön neki magától a dolog, ezért ellentétes érzelmei vannak a dologgal. Ha a tesót el is fogadja látszólag, simogatja, beszél hozzá, ez neki nagy lelki élmény, amit fel kell dolgozni, stb. A gyerekbe akkor is van szorongás, ha nem látszik rajta. Nem vittük el logopédushoz, mert azt mondtunk várunk még, hátha változik a helyzet, és gyerekpszihológushoz se, mert úgy gondoltuk adunk még magunknak időt, és mert legtöbben azt mondták ebben a korban korai még szakemberhez fordulni, és a nagy családi izgalmak közepette (tesóügy) nem lesz úgyse energiánk koncentrálni még erre is, ne hozzuk még ezt is be Sacó életébe.
Ha nem is mutatod, érzi, hogy aggódsz, nyugtalan vagy, máshol járnak a gondolataid, valami nincs rendben. Ezen volt nehéz változtatni, de sikerült. Valójában csak időre volt szüksége neki is és nekünk is, arra, hogy újra megszokjuk egymást, a házirendet, és legyünk együtt, közös program stb. És már nem is beszél olyan nehezen. Megeredt a nyelve, mond akkor is ha nem is figyeljük, sokat beszél. Már egy hete itthon van, és ez az egy hét róla szólt, meg a kiscsaládról.
Azért is aggódtam nem túl sokat beszéltünk-e neki Matykóról vajon, de amióta visszajött leginkább ő emlegeti, mi nem erőltetjük, csak ha megszólítja, vagy a hasat akarja simogatni. Illetve kérdezte ez-az mi az, kié (mózes, pihenőszék, kisruhák), ilyenkor persze beszélünk a tesóról. A bili témát is múlt héten hanyagoltuk, gondoltuk ne tetézze a dadogós problémákat. Most már egy kicsit kezdtünk jobban ráhajtani, de nem erőltetjük, csak megkérdezzük, hogy akar-e ráülni. Ha ő kezdeményez, akkor mindig a wc-t választja, veszi az ülőkét, ráteszi, ráültetjük. Az esetek 90 százalékában semmi sem történik, max egy purci, de ma pisikált. A pelusok egyre inkább szárazok maradnak, ami azt jelenti -azmellett, hogy jól feldolgozza a folyadékot -, hogy sokat bírja bent tartani a vizeletet, összegyűl, nem folyik ha kell ha nem. Valószínű azért is mert most már nagyobb.
Úgy tűnik minden visszatér a normális kerékvágásba. Manó már csak néha izgalmában dadog, vagy amikor felkel és még kómás-álmos, ha telefonon kell valakivel beszéljen. Érdekes, ha ő immitál telefonbeszélgetést (a kezét a füléhez teszi és beszél bele olyasmiket amit a nagyoktól hall) akkor nem ismétli a szótagokat.
A kecseti-udvarhelyi hétvége is jót tett mindhármunknak, megbizonyosodhattunk, hogy Sára még mindig Sára: könnyen idegenek kegyeibe férkőzött, "kokketált" mindenkivel, nem szégyenlősködött. De erről egy következő bejegyzésben.