vasárnap, február 27

A rizs hete

A héten két gyomormenéses beteg volt a családban. Én megint kimaradtam a buliból, jó szokásomhoz híven. A főmenű hétvégén a rizs volt. Egy hét alatt annyit ettünk belőle, mint máskor egy fél év alatt, mert mi nem vagyunk egy rizskedvelő család, inkább legyen minden nap pityóka. Rizs főtt murokkal (kétszer) - Sára szivesen ette, rizs kevés dzsemmel, pirítós sajttal, túróslaska, natúrkrumpli, gyógynövénytea. Ez volt a diétás felhozatal. Hogy anya ne koplaljon: rizset evett szecsuáni szószós csirkével, de néha szolidarizált és teázgatott meg pirítoskenyerezett.
Sára ma már jól van, tegnap normális 3 széklete volt, ma eddig egy. Igaz kapott valami gyomorfogót pénteken, biztos az segített.

Hadd dolgozzon az a gyerek!

Manótól eddig minimális dolgokat kértünk: hozd ide (általában nem hozta), tedd ide-oda, stb. Ma már teljesítette a "hozzál anyának a fürdőből egy hajpántot" feladatot is, illetve ha bármit kérek, hogy rakja az asztalra, ágyra, vigye szobába, fürdőbe, akkor megteszi. Szeret segíteni teregetni. Amikor lejár a mosogép pittyegve jelez, Sacó már rohan a tálért a fürdőbe, amit még kell segíteni levenni a falról. Együtt kiszedjük a ruhát, ő adogatja, én teregetek, gyakran nem bírom követni a tempót, nálam gyűl fel a ruha. Az üres tálat ő viszi vissza a fürdőszobába. A vasalásban is segít annyit, hogy a vasalnivalót odahordja a vasalódeszka tartópolcára. Ha kérem a feltörlő rongyot, odahozza, mégpedig a megfelelőt, nem a kádkimosót, ahogy régebb párszor megtörtént. Persze ha neki támad kedve feltörölni, akkor a kisebb kádkimosó rongyot veszi el, az praktikusabb. Ha sepregetni kell, hozza a kisseprűt és lapátot. Apa beküldte hozzám a fürdőbe a felmosó rongyért. Bejött, de nem tudta elmondani mi kell, ki is ment. Aztán apa mondta küld ki tőle a rongyot, Sára visszajött, odaadtam a rongyot és ő odavitte apának. Ez nálunk a munkamegosztás.

Sáraszótár 1

18 hónaposan:
- ana = anya / kérem / vedd el / tedd el / segítség / stb.
- apa = apa
- baba = baba / Sára
- nem = nem / igen / bármi
- = még / kérek
- = vár
- va = van
- me-me = menjünk
- = sál
- na = narancs
- ba = banán
- aa = ajtó
- fa = fal
- aama = alma
- abda = labda
- gyeje = gyere
- szem = szemét / kis morzsa / szemetes veder / szemétbe dobni
- titii = Tweety
- bumbá = bundás kenyér
- tum-tum = Tedi (gyerekital)
- brum-brum = mackó / autó / apa elment dolgozni

Mitől duzzad a szülői kebel?

Plédául attól, hogy Sára ma először a "hogy hívnak" kérdésre magára mutatott és azt mondta Sája. Ennivaló volt.

kedd, február 22

A hónap újdonságai

Sára ma reggel megette a kenyérfalatkákat margarinnal megkenve! Eddig mindig kiköpte a kenyeret, ha volt rajta valami. Ma reggel az orra előtt margarinoztam meg a kenyérkatonákat egyenként, és meg is ette őket. Amikor már mézzel is próbálkoztam, akkor kitolta a nyelvével, és már a csupasz margarinos sem kellett.
Sacó ebben a hónapban mamáéknál mutatta meg, hogy tud úgy pancsolni, hogy felnőtt kéz közbenjárása nélkül minden egyes hajszála csupa víz lesz, a fürdőszoba is tocsog a vízben. Egyre bátrabb a fürdőkádban.
Tegnap este egyedül is mosta a haját, a behabozott fejét súrolgatta a két kicsi kezével. Kézmosásnál kéri a szappant, és megszokta törölgetni vizes kezével a szája körül, ha anya elfelejtené. Minden egyes felnőtt fogmosásnál ott van, és kéri a saját fogkeféjét, amit egyelőre csak jó alaposan megrág, de előtte mondja, hogy sss, surolás hangutánzó szava, csak éppen még a surolásban be kell segíteni. Pár napja összevizezte a fürdővizemmel a kezét, mondtam menjen törülje meg, volt egy törülköző neki fejmagasságban. És egyedül megtörülte a kezét a törcsibe, addig surolgatta a rongydarabhoz, míg már nem csepegett róla a víz.
Meglepetésemre Sacó sokszor használja az s, sz hangokat (saját neve kimondásával próbálkozik, a sziából megvan már a szi, a székből a szé), amiket általában a gyerekek későbbi korban kezdenek el használni, mert nehéz hangok.
Ha valamit befejezünk akkor azt mondja na. Ha valami, valaki elmegy, akkor ee.
Egyre gyakrabban utánoz beszédet, próbálja mondani, amit tőlünk hall. Az állatok utánzásában kicsit alábbhagyott, igaz keveset is gyakoroltunk vele mostanában.
A könyvekben már olyan dolgokat is megmutat kérésre, amiket előtte nem mutattunk meg neki ott abban a könyvben: virágok, mindenféle állatok, labda (ezt mondjuk mindig megmutatja magától elsőnek és mondja, hogy abda), katicabogarat, babát, stb.
A virágokat megszagolja, akkor is ha csak könyvben látjuk őket :).
Nagyon sok mindent ért: vidd a szobába, tedd az ágyra, asztalra, hozd ide például könyvet vagy poharat, hol van a cipőd, blúzod, sapka, sál, zokni, harisnya, nadrág, ezeket ismeri megmutatja, vagy a fejére mutat ha például készülünk sapkát feltenni. Próbálja egyedül felhúzni a cipőjét, vetkőzésnél kivenni fejéből a blúzot. Tudja, hogy cipővel nem megyünk be a szobába, mindig megáll bárhol vagyunk az előszobába és várja, hogy levetkőztessük, mutatja a cipőjét, hogy azt is le kell húzni.
Egyre gyakrabban tolja el a kezünket etetésnél, egyedül akar enni. A levesen kívül hagyjuk is, hogy próbálkozzon ételekkel. Mostanában már az itatásnál is egyedül akar munkálkodni, kiveszi a kezemből a poharat, két kézzel fogja, egyensúlyoz, iszik. Ha lecseppen egy kicsi, akkor azt megnézi lehajolva, persze addig nem figyel és a többi is kifolyik az eldőlt csészéből.
Vásároltam neki gyurmát és hozzá nyújtó, vágó, formázó felszerelést. Ma ki is próbáltuk. Neki az tetszett a legjobban, ha széttéphette darabkákra az általam elkészített golyókat, illetve ha formával kivágtunk valamit. Ő gyúrni még nem nagyon gyúr.
A kisszoba új ékességeket kapott: egy mesekönyv illusztrációkkal díszített falinaptárt (a Gutenberg kiadó 3 gyerekkönyvéről van szó), egy kis hal formájú fogast amire szvetterkét lehet akasztani.
Bővült a katicabogár gyűjteményünk. Anya vett Sárának egy fából készült katica yoyo-t, Hollandiából hazaérkező tatájától pedig kapott egy katica formájú plüss könyvecskét és egy katicaperselyt. Van már katicás képkeret, óra, képtartó, katica hátizsák, ugráló logólábú katica, és még mi minden ami eszembe se jut.
Újabban idegesíti a pelenka. Gyakran nyekereg és fogja/mutatja a pelust. De nincs benne kaka, pisi se a szokásosnál több, csak eszébe jut, és olyankor levenné. De persze más alternatívával nem próbálkozik, úgyhogy marad a pelus. Ültettük már vécére, mert odavitt kézenfogva, vagy mert fogdosta a pelenkáját, de semmi produktum, csak kapaszkodott a nyakamba és le akart szállni. A bilire már néha sikerül ráültetni, de eredmény nulla, mondjuk 5 másodperc alatt nehéz is lenne. Az első lépések megtörténtek a szobatisztaság fele: idegesíti a pelenka, és egyre jobban érdeklődik a wc csésze illetve a rajta gubbasztó emberek iránt.
A legnagyobb újdonság azonban, hogy már rendszeres az ana, ana, ana. Ha valami kéne neki ana, ha tegyünk el valamit ana, ha meglát ana, és van amikor csak úgy ana. Olyankor kérdem tessék, mondjad, de semmi. Csak úgy gyakorol.

Februári kalandozások

Lejártak februári kalandozásaink. A külföldi utunkról alig hogy megérkeztünk, még aznap - egy rövid kicsomagolás és tussolás után - rohantunk Sacóhoz. Ilyen vegyes érzések rég nem kavarogtak bennünk: alig vártuk, hogy lássuk, ugyanakkor féltünk attól, hogy meglássuk (főleg ő minket), mert hátha elbújik, elkezd sírni, durcás lesz, hisztis, agresszív, stb. Egyszer ötlött fel bennünk, hogy mi van ha teljesen normálisan reagálja le megérkezésünket. És így történt! Amikor meglátott persze vigyorogtunk neki mint a fakutya, ő meg csak nézett meghökkenve, a nagy szemeivel, megvolt leppődve rendesen - látszott rajta. Aztán közelítettünk, nem támadtuk le, beszéltünk hozzá, kicsit bátrabb let, odajött, majd elkezdett gyorsan apázni, anyázni, megfogta a kezeinket és vezetett körbe az egész lakáson. Nagyjából ennyivel zárult a nagy találka. Igaz aznap már semmi más nem hagyta el a száját, csak ana, apa, ana, apa. Ha egyiket nem látta, kereste, ha másikat nem látta azt kereste. Sokat vigyorgott, állandóan ölbe vagy velünk akart lenni, és úgy éreztük boldog. Ha aznap el kellett volna tőle búcsúzni, nagy sírás és hiszti nélkül biztos nem úsztuk volna meg. A mi oldalunkról sem volt kicsi a meglepődés, persze mi jobban álcáztuk: mintha nem is a mi gyerekünk lett volna ott. Megváltozott, sokat nőttek a fogai, megnőtt a haja, és ő is nagyosnak tűnt. Nem így emlékeztünk rá, mintha kisebb gyereket hagytunk volna ott. Nem beszélve arról, hogy naponta százszor mondta, hogy ana, amit azelőtt csak nehezen lehetett kiszedni belőle. Hát pisolygott a lelkem az örömtől, hogy végre én is kimondattam.
A másnapi eljövetellel volt még egy kis baj, mert Sára azt látta, hogy bepakoltunk az autóba, áttettük az ülését is, mindenki felvette kabátját, cipőjét és lementünk a tömbház elé, csak éppen azt nem értette, hogy akkor most megint ő marad, mi elmegyünk, vagy csak mamáék maradnak és ő velünk jön. Nem is nagyon akart búcsuzkodni mama öléből se, apa öléből se, nem puszilkodott és integetett, durcás volt, nyávogott és állandóan csak mondta, hogy nem, nem, nem. De az is lehet, hogy mamáékat nem akarta otthagyni, úgy megszokta őket 10 nap alatt. A mosoly akkor ült ki csak az arcára, amikor beültettük az autóba és becsuktuk rá az ajtót. Na akkor mintha egy nagy sóhajt elnyomott volna, és már minden rendben van: megyünk, aki jön - jön, aki nem - nem, ő biztos megy valahová.
Az elmúlt tíz napról Sára ügyben csak annyit mondhatok, amit a csöppet sem elfogulatlan mamáék elmondtak: minden rendben volt, evett jól (ez mondjuk látszott is rajta), minden nap sétált, egész nap "tekerte" a házban fel és alá, a rendmániája megmaradt (margarinos doboz fedetlenül nem lehet az asztalon, a szirupot be kell venni evéskor, majd visszatenni rá a dugót, és betenni a szekrénybe, a kistányérnak az sztalon a helye miután kiette belőle az almát, ha szemetet találunk a földön a szemetesbe kell dobni). Éppen csak a délutáni alvással volt gond, amit nem akart, semmilyen altatási módszer nm jött be, annyira, hogy 10 napig nem is aludt nappal. Inkább az elsötétített lakásban kószált lemászva az ágyról. Igaz, a éjszakai 10-12 órát kialudta. Féltem az alvásra való visszaszoktatástól, mert azért másfél évesen mégsem hagyhatom, hogy egész nap ne aludjon. De szerencsére másik mamáéknál sikerült elaltatni majd minden nap, csak én kellettem hozzá, 40 perc, sok türelem, meséskönyv, éneklés, versmondás, simogatás, aztán alvástettetés. Egy nap volt kivétel, amikor apával ketten feküdtünk be mellé, el is aludtunk, ő pedig egy órán keresztül képes volt az ágyban ülni, mászkálni, plüssállatokkal játszani, amíg felébredtünk. Két napja itthon vagyunk, most is alszik napi 1,5-2 órát. Már csak azzal van bajom, hogy altatni kell. Valójában december óta küszködünk ezzel a problémával. A karácsonyi otthonlét alatt mindig altatta valaki, mert hát idegen hely, nincs kiságy, stb., és ezt annyira megszokta, hogy ha kimegyek a szobából ordít. Január úgy telt el, hogy erről próbáltam leszoktatni, de nem ment, inkább vele maradtam, csak aludjon. Februárban megint mindig mamával aludt el, ami megerősítette ezt benne, és most is igényli, hogy délbe-este altassam. Már az apja se jó neki, csak én. Ma egy lépést haladtunk az ügyben, nem nagy ágyban aludt valakivel el, hanem betettem a kiságyba, lefeküdtem a nagyágyba, onnan meséltem, aztán hallgattam és vártam míg elalszik. Persze előtte még bevetettem egy kis cselt. Teljesen új ágyneműt kapott a manó, Tweetys lepedő, párna, paplan. Aztán amikor betettem az ágyba nem kapálózott kifele hanem csodálta a kismadarat, simogatta és fúrta fejét a párnába. Működött a trükk! Úgy döntöttem, hogy az eddig éjszakára használt hálózsákot elhagyjuk, mert már nagyon szűk neki. Mamáék is felhívták a figyelmem, hogy amíg ott volt sokat kínlódott benne, reggelre teljesen rá volt csavarodva a testére. Végül is 18 hónapos korig volt méretezve.
Franciaországból interneten keresztül próbáltunk párszor beszélni Sacóval, de csak a nem, anya, és apa szavakat hallhattuk, különösebben nem taglózta le a távközlési tehnika eme formája, de azért felfogta, hogy mi vagyunk ott, a láthatatlan vonal túloldalán. Mi pedig a következő képet vittük magunkkal, amit kitettünk a falra, és minden nap alatta keltünk és feküdtünk. Kicsit régi, de a lényeg rajta van, és ez volt éppen bekeretezve.
A sízés pedig napsütésben telt, 5-10 fokok voltak, igazi tavasz. Megúsztuk kéz- és lábtörés nélkül pár kisebb eséssel. Hó lehetett volna több is, de az ottaniak mindent megtettek, hogy rendben legyenek a pályák és legyen amin siklani. Egy hónapos, kissé jeges havon nehezebb űzni a sportot, mint friss puha hóban, de hát azért voltunk ott, hogy az izmainkat megmozgassuk. Minden este éppen enni volt energiánk, jól kifárasztottuk magunkat. Egy délutánnyi időnk maradt a kisvárosban nézelődésre, íme egy kis ízelítő:
































És a sízés 2000 méteren kb. ilyen:




























Szentgyörgyi mamáékkal is eltöltöttünk pár napot, mindkét dédinél jártunk, rokonságot is látogattunk, még Sáránál kisebb babócákat is. Igazán tartalmas volt a családdal való kapcsolattartás szempontjából ez a hónap. Most próbáljuk a vásárhelyi lemaradásunkat behozni. Tegnap lementünk a szomszédnénihez, aki felhívott, hogy megjöttünk-e már, olyan rég elmentünk. Aztán meg kell látogatni Mikiéket, aki azóta elkezdett beszélni (! - májusban lesz 2), Bencééket, akik ugyancsak voltak sízni, Zsoltiékkal is jó lenne találkozni, mert már ők is hívtak sétálni múlt héten, babafoglalkozás, stb. Habár még nem tudjuk, hogy lesz időnk minderre. Például a délelőtti babafoglalkozások kimaradnak ezután biztos, mert Anya már tegnap bement a munkahelyére beletanulni az új dolgokba, és márciustól igába is áll.
De ne zárjam gondokkal a bejegyzést, íme blogunk főszereplője, fürcsi közben, teljesen aktuális fotó:

péntek, február 4

A nagy téli vakáció

A következő tíz nap nagy vakáció néven fut az életünkben, sajnos nem családi, anyáék külön lesznek a pont ma MÁSFÉL ÉVES kisdedtől. Sára baróti mamáéknál "téli vakációzik", míg szülei remélik, hogy kipihenik magukat a Franciaországi Alpokban sízve több száz kilómétert 6 nap alatt. A - szerintünk legalábbis - jól megérdemelt pihenésünket csak az árnyékolja be, hogy ilyen hosszú időre itthon kell hagynunk a babánkat, aki tuti biztos jó helyen van, csak éppen nem látjuk 10 napig. A szülői lélek bugyraiban fellelhető összes félelem, aggódás, hiányérzet, féltékenység stb. érzéseket biztos átéljük mind a napokban, de ott van bennünk a vágy is, hogy egy kicsit gyerek nélkül, felnőtt társasággal, vagy akár csak kettesben újra egymásra találva, bla-bla legyünk. Lelkiismeretlen, rossz szülők vagyunk??
Pár napra tehát eltűnünk, majd beszámolok a jól vagy rosszul elsült utunkról (rosszul sül el ha mondjuk Sára ordítani fog amikor utánamegyünk, sértődött lesz, és lehet, hogy meg sem ismer 10 nap után...és lehet, hogy majd amikor rajtakapom 13 évesen a dugiban cigizésen azt vágja a fejemhez, hogy milyen szülő vagyok én, aki itthon hagytam őt másfél évesen, ez bizony lelki nyomot hagyott benne, és hát rossz útra tért...jön a pia, a drog...és akkor egy életre átkozni fogjuk a pillanatot, amikor előfizettünk erre az utazásra. Túldramatizálom??).

Családi hétvégék

A januári hétvégék családi program címszó alatt teltek el nagyrészt, főleg a szombatok. A legutóbbin például sízni voltunk a Bucsinon. Hármasban. Be kell vallanom, sízésre éhezőknek nem a legélvezetesseb egy másfél évessel elindulni a sportot űzni, de azért megérte. Én két éve nem síztem, tehát ezért voltam kiéhezve, amúgy meg a Nagy Franciaországi Sízés előtt kellett volna egy kicsit bemelegíteni. Ha az nem is történt meg, de legalább belekóstoltunk idén először a lesiklásba. Kértünk kölcsön szánkót (mert 5 nagybevásárlót végijárva sem találtunk ideálisat), és ha bár az sem volt gyerekszempontból tökéletes - nem volt háttámlája - azért sokat segített. Vagy anya vagy apa tolta, húzta rajta az előre arccal ülő, hátra arccal ülő, hanyat fekvő, hason fekvő, a szánkót toló Sacót. Csúsztunk is vele párat, aztán üldögéltünk is rajta szezámos halacskákat és banánt majszolva, a láblógatós része volt a legjobb, mert Sára lába nem ért le a szánkóról és miközben evett lógatta a lábait, olyan édes és nagyos volt :). A legbátrabb, gyerekvédőknek nem elmondandó akciónk mindenképpen az volt amikor Sacóval az ölünkben felvonóztunk, majd siklottunk le, botok nélkül persze egy szál csajba kapaszkodva. Na nem kell megijedni, ekézve, lassan, nagy ívekkel jöttünk le vagy én vagy apa. Baleset nem történt, igazából jó kis cardio edzés volt ez a pár lesiklás mindkettőnknek. Sára nem repdesett az örömtől, de tűrte. Megvolt az első sízése! Persze külön is ereszkedtünk párat, de az Alpok lankáit véve etalonnak, ez jóval kevesebb élvezetet nyújtott. Utána megebédeltünk egy takaros kis parajdi vendéglőben, majd hazamentünk az új autónkkal, amire nagyon büszkék vagyunk, mert a csomagtartóba befért csomag, lécek, bakkancsok, és szánkó is!. Az 6 órásra sikeredett kiruccanás után belefért volna a napi programba Sacó késődélutáni alvása, de a fűzött reményeink meghíusultak, 3 óra frisslevegőn levés után sem aludt el. Hiába na, a mi leányunk nem a könnyen kikapcsolható gyerekek közé tartozik...