szerda, február 29

Első családi kirándulás

Még február egyik hétvégéjén voltunk síelni Borszéken, az egész kerek család! Autóval utazás, két éjszaka ott-alvás, szülőknek sízés. Első ilyen nemű (értsd: nem ismert szálláshely nem ismert városban, két gyerekkel hétvégi kiruccanás) megmozdulásunk volt.
A végkövetkeztetés: ugyanolyan fárasztó mint egy otthoni hétvége, de legalább síztünk.
Bővebb következtetések:
1. ne pont azon a hétvégén indulj gyerekeiddel a hátsóülésen 130 kilométerre amikor minden médiaorgánum meteo adása üvölti, hogy baromi sok hó fog hullni egész hétvégén (csupán emiatt tartott 2 és fél órát az oda és vissza út is, ami alatt a gyerekek nyűgösek lettek, nekünk egy zabszemet sem lehetett volna feldugni - főleg apának a volánnál, én jól lepleztem - , merthogy ne adj Isten ha megáll az autó a kanyargós szerpentinen, akkor hogy fog elindulni, vagy éppen miért a mi sávunkban robbant le ez a hólánc nélküli kamion a felfele vezető úton)
2. ugye, hogy eltudunk mind a négyen aludni egy szobában is ha muszáj
3. vagyok olyan jó anya, hogy egyszerre elaltattam mindkét gyerekemet
4. Borszék gyönyörű volt télen, de tuti biztos, hogy nyáron is az
5. a család csak úgy működik, ha valamit valamiért: míg Apa sízik Anya gyerekfelügyel a villában, vagy a pálya mellett, pálya melletti melegedőben - ilyenkor mindegy, hogy mennyibe kerül a szalmakrumpli és a forrócsoki, megveszed, csak egyen a gyerek és legyen csendben egy félórányit. Amúgy pedig meglepően olcsó volt. Vagy Apa felügyel és Anya sízik 10 percenkén telefonálva: de megnézted, biztos nem hideg az orra, de biztos nem fáznak a gyerekek, inkább vidd haza őket...
6. a kétévesek képesek arra időzíteni a nagydolog elvégzését a pelenkába amikor éppen a legvastagabban vannak öltöztetve
7. Matyi annyira vidám gyerek, hogy tökidegeneknek is képes első látásra szélesen mosolyogni
8. soha ne fordíts hátat lejtőn utánad futó kutyáknak, inkább tanulj meg hátrafelé sízni
9. ha pihenni akarsz ne nyolcan indulj meg, négy darab három év alatti gyerekkel télen sok csomaggal

Képek nincsenek, fotóaparátusok otthon maradtak, ahogy a gyerekek csomagjának egy része is (szerencsére egy hasonló kétévessel és párhónapossal rendelkező családdal voltunk, sikerült őket pelenkailag, és pizsomailag, és háziruhailag kifosztani).
De azért jól telt, meg is ismételnénk!
Kérdés: fogunk-e úgy kikapcsolóni, hogy a gyerkeink is ott legyenek, vagy csak nélkülük lehet, és akkor bűntudatunk van?

szombat, február 18

Kiegészítés keresés dolgában

Az előző sztori olyan űtős, hogy megér még egy bejegyzést. Részemről annyi, hogy szerintem nem lihegtük túl a dolgot. Igenis ez a legdurvább érzése egy szülőnek, amikor nem tudja hol van és mit csinál a kétévese, amikor rájön, hogy a gyerek elveszett. Ez volt a legkeményebb 20 percünk amióta Sára megszületett, idegileg értem. Az eszem azért maradt a helyén, mert tudtam, hogy egy hipermarketben vagyunk, van segítség (biztonságiak), valamennyire zárt tér, de mondjuk ha a nyílt utcán történik mindez: kétségbe estem volna! Ha egy főpróba volt a Sors részéről, akkor megtanultuk a leckét. Sára nem biztos. Ha valaki egy polcok közt rohanó ölében félévest tartó fejét eszeveszetten kapdosó nőszemélyt látott ma a madaras boltban, akkor az én voltam. És még az elektronikai részlegen is néztem - ahol később megtaláltuk - , de úgy eltud tűnni egy 90 centis mélynövésű! Még azt is bevállaltam, hogy ki leszek nézve a szülői társadalom által azáltal, hogy megkérdeztem a gyerekeikre VIGYÁZÓ szülőket a gyereksarokban, hogy nem látták-e a kiscsajt. Egy támogató anyuka: hány éves? jaj ilyen kicsi?! Na hát pont erre volt szükségem akkor... Tehát vállaltam, hogy lejáratom magam a többi szülő előtt, de ilyenkor nem erre gondol az ember. Szerencsére még velük voltam amikor jött a hívás apától, hogy megkerült, mondtam is a szülőknek, hogy már ok, az apja megtalálta.
Tudom, felelőtlen voltam nem figyeltem eléggé. De örülök, hogy megtartottam a hidegvérem, és láttam hogy viselkedik Apa ilyen helyzetben, megmaradt a józan eszünk, nem veszítettük el magunkat, a lélekjelenlétünket. Csodálatos, hogy pár per calatt hány száz gondolat tud végigfutni ilyenkor az ember agyán, íme néhány: hová mehet, gondolkozz! mit szeret - elrohantam a gyerekcuccokhoz, majd vissza a játékokhoz, mert gondoltam hátha visszatér oda, ott váltunk szét, az édességekhez is elmentem, anya-lánya kapcsolatra alapoztam - erősen koncentráltam hátha működik valami telepátia: gyere vissza a játékokhoz, gyere vissza a játékokhoz, aztán: ahány embert guggolva láttam polc mellett - jól megnéztem nem éppen egy kétévessel beszélget-e, amikor sötét bőrűeket láttam hülyeség jutott eszembe, valószínű a túl sok film hatására (elrabolják, stb), aztán biztatgattam magam: csak kiürül egyszer ez a bolt és akkor minden alkalmazott őt keresi majd, bemehetett raktárba, polcok mögé, ne adj Isten kiment, néztem kasszáknál kifér-e. Végig futott az is az agyamon, hogy tudja a nevét, ha valaki kérdi elmondja, meg tudja a várost és utcát ahol lakik, de vajon megértik-e, mert olyan sejpike még, és mások nehezen értik miket beszél. Közben hívtam Apát hol van mit csinál, neki ez reményt adott, hogy azért hívom megvan a leányka, de nem. És mindeközben a kicsi az ölömben, akit közben puszilgattam magam nyugtatására.
A végkifejlet persze jó, de nem láttam ilyen nagyszerűnek s egyszerűnek, hogy megvan mindenki s megvan a boldogság és kész. Amikor megkerült Sára sírt, de nem azért megijedt vagy félt, hanem mert az apja elrángatta a tévék elől. Próbáltam szigorú lenni Sárával, nem kiabáltam rá, de elmagyaráztam, hogy mit csinált és mi volt rossz, kézen fogva vezettem utána, de nem is engedte el a kezem! Amikor meg el akarta engedni, beraktam a kosárba tiltakozása ellenére. Befejeztük a dolgunkat és hazamentünk. Otthon már nevetgéltünk is az eseten, és a vacsora mellett még egyszer végigbeszéltük vele mi történt, elmondtuk, hogy szomorúak voltunk, kerestük, majdnem sírtunk, és még sok bácsi is segített őt keresni. Erre ennyit mondott: "és a bácsik is szomorúak voltak."
Na igen, kb. ennyit értett meg a dologból. Annyira nem kicsi, hogy ne tudjon hamar eltűnni a szemünk elől, elveszni, de annyira még nem nagy, hogy megértse mit csinált. Ebből a szempontból ez a legrosszabb kor. Aztán még mondogatta, hogy nem szabad ecsászájni a szüjeim mejjőj. De nem tudom valóban értett-e valamit az esetből. Amikor még kerestük persze arra gondoltam, hogy amikor megkerül nem szidom meg, meg elég neki az ijedség, hogy eltűntünk, de hát ő nem volt megijedve! Szerencsére vannak még olyan felnőttek akik bevásárláskor nézelődés közben még azt is észreveszik, ha egy gyerek egyedül van, és még el is mennek szólni ez ügyben valakinek. Lehet, hogy a férfi segítsége nélkül is megtaláltuk volna valamikor, de ez meglehetősen meghosszabbította az idegeink életét, mert pár évet azért öregedtünk ezalatt a pár perc alatt. Később eszébe jutott Apának, hogy még egy köszönöm-öt sem mondott neki, csak elrohant amikor meghallotta, hogy a pasi látott egy gyereket a tévék előtt aki úgy tűnt egyedül van.
Tudok eseteket, tehát nem mi vagyunk az első és az utolsó szülők sem akik szem elől vesztik a gyereküket, persze a gyerek mindig megkerült. Ez valójában egy próbatétel lehet Fentről, most hogy annyit panaszkodtunk rá az élet megmutatta milyen lenne ha nem lenne, és hát nem volt kellemes az érzés. Úgyhogy a gyerek marad, és kevesebbet panaszkodunk.
Ha most se jön ki a gyerekvédelem hozzánk, akkor már soha.

péntek, február 17

Elvesztettük Sárát

A szívbajosok kedvéért már gyorsan írom is, hogy megtaláltuk. Megvan, itthon van, alszik. Még vacsorát is kapott, bár nem érdemelte meg. Mi is kaptunk, bár mi sem érdemeltük meg.
Gondolkoztam, hogy le kell-e ezt írni, azon is, hogy ezek után ki mit fog gondolni rólunk, de hát először is hátha valaki tanul belőle és megkíméljük egy ilyen negyedórától másodszor meg...le van ejtve, hogy ki mit gondol. Naszóval, elmentünk vásárolni, nagybótba. Négyen. Matykó kagylóba a kosáron, Sára hol a kosárba, hol mellette, körülötte mászkált. Elkeveredtünk a játékospolcig, nézelődik Sacó és mire két szót váltunk anyával már nincs. Elindulok lassan, nyugodtan egy "óóó megint fussak" sóhajjal utána, gondolván, hogy ott lesz a polc végén vagy max a másik felén. Nézem, nincs. Következő polc...nincs. még három sor, nincs. Vissza anyához, gondoltam eddig visszaért, de nem. Hoppá. Akkor kicsit szaporábban végigmentem a bolt egyik végéig, anya még maradt a kosárnál, benne kabát, tárca. Sára nincs. Visszafele már majdnem rohantam, amikor anya meglátott gyerek nélkül akkor láttam, hogy neki is kiült a rémület az arcára. Elindultunk két külön irányba, majd amikor megint találkoztunk és egyikünknél sem volt Sára akkor mondtam, hogy szólok a biztonságiaknak. Odamegyek, elmondom, hogy 2,5 éves, mutatom, hogy kb. milyen magas, lila póló, zöld nadrág, szőke haj, lány. Elveszett. Innen kezdett nagyon durva lenni, amint a csávó bemondja a rádiójukon (nem a hangosbemondón) a többi securitysnek, hogy ilyen s ilyen gyereket keressenek. Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy lehet már ki is ment a boltból. Kirohantam, egyik bejárattól a másikig. Bent is végig a pénztárak előtt. Közbe láttam sok -hivatalosan még kisebbségi- testvért és arra gondoltam, hogy nem-e vitte valamelyik már haza, világosítani a vonalat. Magam előtt volt már a hétfői sajtó, hogy elveszett, fotó, stb. Eddig kb. 10 perc telt el. Tudom, hogy így leírva vicces meg valószínű arra gondoltok, hogy túllihegtük (anyja sem volt nyugodtabb), de akkor nem tűnt annak. S láttam amint a fekete ruhás bácsik is kezdtek jönni menni, keresték Sacót. Kirohantam megint a parkolóba, hogy nem-e, nem. Közbe telefon anyával. Nincs meg. Vissza a biztonsági bácsihoz, megbeszéltük, hogy hol láttam utoljára és mondta, hogy lehívja a főnökét az elvisz egy irodába és ott megpróbáljuk megkeresni videón, hogy merre ment el. Na itt kezdett kimenni az erő a lábamból. Megérkezik a főnök, de vele egyszerre odajön egy vásárló is aki megkérdezi, hogy nem-e keresünk egy gyereket mert látott egyet az elektronikai részlegen, TV-t néz s úgy tűnik egyedül van. Elrohantam. S ki volt ott? na ki? Sacónk állt egy dvd-vel a kezében egy tévé előtt és nyomkodta a gombokat. Felkaptam és asszem egyszerre adtam egy nagyon vékony taslit és egy puszit neki. Az egész eltűnés olyan 15-20 percet tartott. Hívtam anyát, ő éppen más gyerekes anyukákat kérdezett, hogy nem-e láttak ilyen s olyan gyereket. S akkor találkoztunk, s megvolt az öröm s minden. Hazajöttünk s kicsi idő múlva Sára hisztizett s én megkérdeztem anyát, hogy vissza vigyem-e a bótba a gyermeket. S nem mondom meg, hogy mit mondott. Apa vótam, gondolom rájött mindenki. S vigyázzatok mert 5 milliszekundum alatt is képesek ezek a büdös kölkek kámforrá változni. Vagy kössétek magatokhoz.

Hangulatecsetelés wc ügyben

Beszélek telefonon egy sorstárssal, éppen biliügyekről. Jön Sára: Anya kifolyt! Mi folyt ki? A kaka? Bekakáltál? Na teszem le, mert valami éppen kifolyt. Pá. Sára bekakáltál? Kakáltam. Hova folyt ki? A nadrágomra. Na lássam. Lehúzom, nedves a body. Tényleg kifolyt te Sára. Automatikusan vetkőztetem, ejnye bejnye megint átázott az éppen ma tisztán feladott body, megint moshatok kézzel mint hetek óta minden második nap - mondom ezeket neki, majd beleteszem a kádba, derült égből villámcsapásként kérdi: - Nem kiabálsz rám?
Mi?? Meghökkenek, aztán röhögök egy nagyot, majd mondom neki: Nem, nem kiabálok, mert ha kiabálok ha nem te úgysem szólsz, ha kell kakálni.
És rádöbbenek: szegényke annyira megszokta, hogy lekiabálom a fejét, hogy már az a fura neki ha nem. A válaszom tényleg megalapozott. Ezzel a hozzáállással legalább kevesebb a kiabálós helyzet, mert megannyi mindennel próbálkoztunk de NEM, egyszerűen nem szól, csak teszi a dolgát, és majd szól jobb esetben, de leginkább megérezzük vagy látjuk, hogy valami történt. Én feladtam. Várok. És mosok kézzel kakis bodykat.

csütörtök, február 16

Apa megint ír

Ezt le kell írnom mert különben elfelejtem, vagy valamelyik gyerek ordítása kiüldözi a fejemből.
Ma este zajlott a szobában, meseolvasás után, villanyoltás előtt:

Sára: Apa hozzál még vizet, ez nem elég!
(Apa fogja az üveget és irány a konyha)
Sára: Hova mész mezítláb? Ez milyen dolog? Azonnal gyere be!

Na, szóval megint kiosztott a nagyobbik kicsi.
Én még nem írtam amióta ilyen SOKAN lettünk, amióta ilyen TELE van a ház. Azért írom nagy betükkel mert időnként tényleg úgy érzem mintha annyi de annyi gyerekünk lenne. Pedig még CSAK kettő van. Azért írom nagybetüvel a csakot mert még egy jó lenne. :)
Leginkább akkor érzem ezt amikor este beesünk az ajtón és akkor fútószalagon nyomjuk:
amig anya vetkőzteti a kölköket én mosom a kádat, fertőtlenítem, engedem a vizet, majd belerakom Matyit, addig anya készíti a vacsit, majd Matyi ki, Sára be, Matyi kajál, Sára fürdik, valaki bemegy Sárához, lemossa, Sára ki, cirkusz, nem akajok semmit százszor, Sára kaja, közben Matyi zendít rá (nem mindig, áldott jó gyermek, még), majd jön a fogmosásos mérkőzés Sárával, a feketék lesznek a fogaid és kiesnek-nem baj legyenek feketék, úgysem mosok fogat,
majd valahogy be az ágyba mindkettőt. igen, valamikor mi is eszünk, mosakodunk és be kell valljam férfiasan, hogy mostanába úgy fektetem le Sárát, hogy már nem is reménykedek abban, hogy ki tudok jönni. Leginkább elalszok és akkor éjjel 2-kor találkozok Rékával a konyhába, aki éppen akkor ébredt fel a Matyi altatásából. Szóval csak reménykedek, hogy majd egyszer lesz hálószobánk, nem kell este altatni, füröszteni, etetni. És mindez nem panasz, tényleg szívesen csinálom, csak kicsit meguntam. asszem. ezért van a harmadik úgy tervezve, hogy ha az első kettő már beköti a cipőjét és megtörli a fenekét. akkor. esetleg.
És feleannyi energiát emésztene fel ez az egész cécó ha a kicsi, induri-pinduri, bájos, csodás és még sorolhatnám hercegnőnk nem lenne ilyen akaratos féle. tudom, hogy kétéves meg lány meg az én gyerekem meg minden, de akkor is. Semmit nem lehet úgy egyből, hogy na akkor gyere, pikk-pakk öltözünk-megyünk, kezet mosunk-eszünk, vetkőzünk-alszunk. Azt hiszem azt gondolja, hogy ha nem futja le a kötelező cirkusz köröket akkor valami nagyon elromlik.
Na, asszem befejezem mert nem panaszkodni készültem oszt most mégis úgy érzem az lett. Kicsilányom, amikor ezeket a sorokat olvasod akkor gyorsan hozzál egy üveg hideg Pilsnert urquell-t és mindent elfelejtek. jó na, lehet kettő kell.

Kicsit jobb, de kicsit rosszabb

Még nem jött ki a gyerekvédelem a saller miatt, tehát vagy jogos volt a pofon, vagy nem csekkolják a blogomat.
A hangulatom kicsit jobb már mint a legutolsó bejegyzésemkor, amivel a családomra jól ráijesztettem. Anyukám azzal hívott fel:" jaj mi történik, mi van a gyerekkel, olvasom a panaszáradatot, és azt mondtam, hát ha még Réka is panaszkodik - amit amúgy nem nagyon tesz - akkor tényleg nagy baj lehet". Anyósék is felajánlották, hogy elviszik pár hétre Sárát, csak szóljunk, jönnek bármikor. Úgy tűnik SOS jelzést adtam le.
Mára a helyzet annyiban javult, hogy a nagy nincs úgy rászállva a kicsire, nem is veszekszem vele annyit. Ebben két dolog segít: rájöttem, hogy néha tényleg magasabbra kapom fel a vizet mint kéne (bolhából elefántot, de gondolom a körülmények nagyítják a problémát), a másik meg, hogy Apa gyakrabban viszi el magával Sárát ügyet intézni, melóhelyre, stb., így van pár könnyebb órám.
A betegállomány viszont bővült. Sára már köhincsél is, az orra konstans folyik, Apa is lerobbant, és azt hiszem Matyi is eddig bírta az ellenállást: ma hőemelkedése volt, nyűgös volt, csak ölben lett volna állandóan, és mintha az orra is kezdene bedugulni. Ha holnapra rosszabbodik az állapota elviszem dokihoz.

hétfő, február 13

Tél, tél, tél, megőrültél

Igazi tél, talán még az igazinál is túl tesz ami mostanában van. Sajnos Sárababa 4 napja taknyos, más tünete nincs, de ez miatt alig mozdulunk ki. Várom, hogy jobban legyen, és nehogy a nagy hideg súlyosbítson az állapotán. Amúgy tudom és vallom, hogy hidegben is ki kell vinni a gyerekeket, jól flöltöztetve, feltéve ha egészségesek. Mondanom sem kell mit tesz a négy fal a gyerekekkel és ezáltal velem is. Minden nap próbálunk legalább autóval elmenni valahova: bevásárlás, játszóház, pizzázás, de ezek az autós kimenekülések nem azok, amikor egy két éves gyerek kiőrjöngheti magát a friss levegőn a nagy hóban. Ma például én ki se tettem a lábam a házból, és egy hete minden második nap így van.
S akkor jöjjön egy kis panaszáradat, amit azt hiszem leginkább a fáradtság diktál, meg az, hogy 24-ből 24 a gyerekekkel vagyok hónapok óta. Lehet, hogy holnap már másképp gondolom. A stressz szint bennem is nő természetesen, mert egész nap engem nyaggat a manó, mindig kell neki valami elfoglaltság. Sokszor már nem tudom mi újat játszódjak vele, és csak úgy hagyom, hogy feltalálja magát. Ilyenkor szokta letekerni a több tíz méter hosszú szemeteszsáktekercset, vagy valami egyéb csíntevést csinálni amivel felbosszant, és félóránként szidom össze valamiért. Ilyen bennülős, gyerekkel bezárvalevős időszakban türelmetlenebbek is vagyunk.
Azt tudtam, hogy ha gyerekeink lesznek megváltozik az életünk, de hogy ennyire! Nem lehet rendesen aludni, enni, a fürdős dolgok is csak úgy ímmel-ámmal, ezek amik igazán alap dolognak számítanak egy emberélethez, nem a pihenésről vagy szórakozásról beszélek. Mi az hogy film, mi az hogy színház, mi az hogy könyv? Már a Nők Lapját sem veszem. Minek? Napközben olvasni semmi esély. Este mire odajutok, hogy olvashatnék már hulla vagyok, örülök ha Apával megtudunk nézni egy filmet, vagy netezek egy fél órát. Éjjelente a kicsi ébred akár 4-szer is, tehát az éjszakát nem alusszuk át, pedig nagyon kéne az energia másnapra a nagyobbal tartani a frontot, mert ő ugyebár már nem alszik nappal.
Újabban Sárának sok baja van a kicsivel. Állandóan piszkálja. Nem üti meg, de rámászik, szorongatja, forgatja, nyomogatja. A tegnap ez kétszer is tetőzött. Egyszer a kicsi hason volt az ágyon és Sára teljes testsúllyal ráfeküdt hosszában! Nyomta a gyereket bele az ágyba. Megkértem majd rászóltam négyszer szépen, hogy szálljon le Matyiról, ilyen válaszok jöttek: majd leszállok, mindjárt leszállok. Próbálgatta a határokat szemtelenül. Akkor felmérgelődtem, figyelmeztettem, hogy rögtön menjen onnan, vagy kap egyet. És nem ment, és kapott. Egy sallert. Kisebb pofonnak hívnám. Az elsőt a két és fél éve alatt. Az anyjától. Nem vagyok büszke rá, de muszáj volt, egyszerűen kijött belőlem, a kicsi már fuldoklott alatta. Eddig mindig leráncigáltam Matyiról ha nem hagyta őt békén szépszóra, de már unom állandóan ráncigálni, húzni-nyúzni, emelgetni. Kiabáltam is sokszor rá, de meg se parittyázta. Most persze sírt és utána nagyon jó kislány lett órákra. Amíg megfőzök egy levest beteszem az etetőszékében, hogy a kicsit hagyja békén. Ma gyurmáztunk és az etetőszékben míg főztem szedegetett, evett ezt-azt. Az ebédből keveset evett, hamarabb befejezte mint én, le akart szállni. Hát hagytam. És akkor elkezdett nyaggatni, hogy olvassunk. Én még két falatott nem ettem, de ő nyávogott és nyaggatott, és húzott. Ennyit az evésről. A fürdőben úgy tusolok, hogy Matyit beviszem pihenőszékestől, hogy halljam, ha valami atrocitás éri a függönyön túl. Vagy csak akkor lehet zárt ajtó mögött bármit csinálni a fürdőben, ha Apa felügyeli őket. Ha a kicsi az ágyon van Sára felmászik mellé, elfordítja, megfordítja, gyámbássza. Ha a pihenőszékébe teszem Matyót, akkor hintáztatja maximális sebességgel, a földbe döngöli, átmászik rajta, leteríti valamivel, és hiába kérem legalább az arcát hagyja szabadon, meg se hallja. A tegnapi másik tetőzés az volt, amikor felborította a széket a gyerekkel, szerencsére ott voltam és megfogtam, másképp kiesik Matyi belőle. Már a kiságyban sincs nagyon biztonságban, mert leszedi, kiszedi mellőle a játékokat, vagy éppen rádobál mindenfélét. Feláll az ágy szélére és onnan piszkálja a kicsit. Hová tehetném a fiút, hogy jó helyen legyen? A legújabb féltékenységmegnyilvánulás, amióta Matyi megfogja a tárgyakat: kivesz a kezéből bármit, még a zörgőt is, ami köztudottan a Matyié. Nem tudom miért van ez újabban, néha mondja, hogy csak játszani akar a kicsivel, de nagyon durva vele. Nem érti, hogy még nem lehet sok mindent. Amikor etetem Matyit a székében, akkor állandóan ott sertepertél körülöttünk, ma felborította az almapépet és mozgatta a széket úgy, hogy alig tudtam megetetni a fiút. Tudom, hogy ezek csak normális jelei a féltékenységnek, de mikor marad ez abba, mennyi idősnek kell lenniük?
Tehát az utóbbi hetek az állandó őrködés jegyében teltek és nagyon várom a melegebb, naposabb, szárazabb időket! A legnagyobb reményem - amit leírni is félek - egy fél nap teljesen gyerekmentesen. Néha Apa elviszi Sárát ide-oda, s akkor Matyival maradok, és leginkább teszek-veszek, végzem amit kettővel nem tudok. De ugye a gyerek mellett nem lógathatom csak úgy a lábam, kivéve ha megajándékoz a 40 perces alvásával. Most rossz anya lettem? Persze nagy reményeket fűzök az őszi óvodakezdéshez, hogy talán majd akkor kicsit felszabadulunk, de félek, hogy az sem old meg sokat. Most is sokat besegít Apa, nem mondhatom, hogy egész nap egyedül vagyok a kettővel, de vagyok velük állandóan. Ha meg társasággal vagyunk, és találkozik az ember másokkal is, akkor is ott vannak a gyerekek, akik miatt általában nem lehet nyugton ülni, enni vagy beszélgetni, úgyis ők a központ. Mondom a minap lassan elfelejtek normális beszélgetést folytatni, csak gügyögni meg oviszinten beszélni tudok már. Sajnos az otthoni asztal melletti beszélgetések is leredukálódtak. Sára állandóan mond, kér, beszél, akar valamit, újabban a kicsike felfedezte a hangját és valósággal vísibál. Komoly témát inkább el sem kezdünk beszélni, úgyis félbeszakadna.
Várom azok jelentkezését, akik ugyanilyen helyzetben vannak, és mellette még mondjuk dolgoznak otthonról, vagy egyetemet végeznek, stb. Tanítsanak egy kicsit, árulják már el a titkot. De ha tudtok valahol türelemboltot, szóljatok, állnék én érte sorban is.
Néha úgy érzem kicsúsznak a dolgok a kezeink közül szülőileg, és hogy nem jól csináljuk az egészet. Nem tudom hogyan kéne. És tudom, hogy ez a határozatlanság is rossz. Ami pedig tetőzi az egészet: most, ebben a korban nem kéne elrontani, most a legfontosabb jól csinálni.

csütörtök, február 9

5 hónapos legénke

7-én volt 5 hónapos a fiúnk, íme néhány gondolat tőle.
Öt hónaposan illik már kacarászni. Tudok is, nagyokat, virgoncokat, pattogósakat, főleg ha Sára szórakoztat. Olyan egyszerű dolgokkal, mint például egy lufi fölfele dobálása, vagy egy párna többszöri rám ejtése, vagy ha anya kukucskálósat játszik velem. Ugye mindenki tudja, hogy egy 5 hónapossal már játszani is lehet? Anya letakar, majd hirtelen felemeli a takarót, és kukucs! Máris óriásit vigyorgok. Vagy mosogatás közben a kagyló fölé hajol, majd hiretelen előbújik a hűtőszekrény mögül és megint kukucs, kacarászom. Na meg a játékok! Nagyon izgalmasak, ha a kezembe adják őket már megfogdosom, természetesen első útjuk a számba vezet. Ha a hasamra fektetnek és elém teszik őket, akkor egyelőre még csak bűvölöm a színes tárgyakat: nézem nézem, hátha ettől közelebb jönnek. Méricskélem a távolságot a kezem és a játék között, néha az ujjacskáim megpróbálnak kúszni feléjük, de a karom még nem enged. Többet kell gyakorolnom!
Mondanom sem kell, mindenféle zenélő kütyű vagy mozgó kép lenyűgöz.
2 hete rizspépet vacsorázom az esti tejadag előtt, és 5 napja almapépet is kapok. Egyelőre jól elnyammogok mindkettővel, a vacsiból jó adagokat beveszek, a délelőtti almára annyi türelmem már nem jut mert álmos vagyok, várom a cicit, hogy aztán szundíthassak. A napi 3 x 40 perc alvást ma felcseréltem egy déli 2 órás és egy esti fél órásra, Anya meglepődött a teljesítménytől, ugyanakkor arra gyanakszik, hogy váltani fogok napi két alvásra. Örülne is neki, főleg ha mindkettő tartana legalább két órát.

(tudom, hogy homály fedi, de legalább elkaptam mosolyogva)
Már most pedig megfordulok...
és sikerült!







És rájöttünk: csuda szép gyerek ez a manó!

Színes labdákról álmodom

Heti rendszerességgel játszóházazunk





Tél van!

Szánkózás Bencéékkel. Éppen Benceanyu húzza Sárát, és mellékesen lóg rajta még egy háromhónapos. Ez az igazi kardióedzés!





































Apával kimentek a befagyott Marosra.
Vízen járó leányka




Farsang

Ha február akkor farsang. Két napig tartott nálunk a bál. Első nap cicáknak festettek be minket a játszóházban, kormos cicák voltunk mindketten. Először Sárát festették ki, mert gyerekeknek volt arcfestés, és az összes tevékenység meg ugrabugrálás közül ez tetszett neki a legjobban. Nagyon beleélte magát a cicaszerepbe, billegett és ámuldozott a tükör előtt, kitalálta hogy anya is legyen cica, én meg engedtem neki. Aztán a közös földön mászást/nyávogást nagyon bírta. Vidám farsangi kalapot és bohócot is készítettünk.

























Másnap volt az igazi maszkabál, amikor egy Bogyó és Babóca könyvből vett ötlettől vezérelve Sacó gyilkos galóca lett. Együtt pöttyöztük be a "kalapot" fogpasztával, és szárítgattuk hajszárítóval, aztán egy fehér lepedőt kötöttem a nyakába és már kész is volt a jelmez. Sajnos a tálat nem sokáig tűrte a fején, inkább hamar bohóc arcot rajzoltatott magának, de egy kép erejéig még visszatette a viharvert gombakalapot.






















Amíg Sára...

addig Matyi

Mai szöveg Sárától 12

Korához képest jól beszél a negyedikén múlt 30 hónaposunk, de vannak szavak amik az idő múlásával sem akarnak tökéletesedni: a labda még mindig abda, van számítóbék és juva (ruha). És hogy mennyire az utánzás alapján tanul a gyermek: múltkor mondja nekem valami játékokra vonatkozóan: Vidd át könyörgöm! Vagy ilyenek: Azt csináld amit akarsz!, vagy játék közben: Szervusz aranyom!
Az ővel, minkkel, énnek még mindig dívik, de már gyakran kijavítja magát a nekem esetében, meg máskor is. A nyelvújító tevékenysége sem hagyott alább. Síbakancsok kerültek elő, van egy pár ami nem jó apának, el kéne adni, de megemlítettük, hogy lehet Matyi megörökli: Amikor apa kinövi, akkor Matyi benövi.
Az imádnivaló gyermeki ész:
- Elkiabálom a morzsákat: félre morzsák! - és sepri le az asztalt.