szerda, február 24

Válságban a kapcsolatunk

A hét elején, életünkben először került válságba a kapcsolatom a lányommal. Vasárnap nagy mérföldkőhöz érkeztünk: otthon hagytuk Sárát "Katinénénjével" kerek másfél órára! Csak ők ketten, anya/apa nélkül! Anya előadásra ment 5-re, apa dolgozni, kiscsaj megetetve, vigyorgósan/nyugodtan, rábízva nénikéjére (értsd: a tesóm). Persze az utasításokat megadtuk: nem hagyod az ágy szélén; nem adsz semmit a szájába; ha baj van - nyürrög, nyekereg - először elszámolsz tízig, csak utána hívsz fel; ha sír, először az apját hívod (ő tud autóval hamarabb hazarohanni); igen, ehetsz a csokiból, de ne edd meg az egészet. Többé kevésbé nyugodt lélekkel néztem az előadást, ami elég hosszúra sikeredett. A telefon nem rezgett. Az előadás végén a színház előterében a kiscsaládom várt rám, bébiszitterestől. A frászt hozták rám: mi történhetett, hogy mindhárman utánam jöttek? Kiderült, hogy semmi különös nem történt, csak apa hamarabb végzett, hazament és gondolta meglepnek, kihozza a csajokat egy kis sétára, meg hazavisznek engem. Ez mind szép és jó, csakhogy a kiscsaj, miután 3 órát nélkülöznie kellett engem, mintha meg se látott volna. Csak úgy átnézett rajtam, éppen csak hogy megpillantott, se egy mosoly, semmi reakció. Máskor ha tíz percre kimegyek a szobából, teli szájjal vigyorog ha újra bemegyek hozzá. Gondoltam a környnezet teszi, sok a látnivaló. Elmentünk egy rövid vásárlásra, és ott is nagyon komoly volt, rám se akart nézni, még akkor sem ha közel hajoltam, nem hogy még mosolyogjon is... Mondtam Gergőnek, ez a gyermek haragszik rám. Biztos érzi, hogy otthon hagytam órákra és most neheztel rám, mert régebb is volt nélkülem, de akkor kisebb volt, lehet most már akkora, hogy felfogja mik történnek körülötte. Otthon is nagyon "hűvösen" viselkedett, ha lehet ezt mondani egy félévesre. Egy enyhe mosolyt engedett meg, aztán altatás ( bezzeg a cicit elfogadta! :)). Másnap ezzel a gondolattal ébredtem: válságban a kapcsolatom a 6 hónapos gyerekemmel. Miért viselkedik olyan furán? Persze nyugtatgattam magam, biztos csak álmos volt előző este és fáradt, bla-bla... Na meg az az érzés is próbált a lelkembe furakodni, hogy milyen jól elvolt nélkülem is, biztos nem is hiányoztam neki, talán túl jól sült el a bébiszitteres este. Kellet egy pár óra míg meggyőztem magam, hogy ezek csak ilyen anyai hűlyeségek biztos, az egészet csak kitalálom és túl sokat filózok. Vagy nem...
A délelőtt folyamán aztán újra egymásra leltünk, játszodtunk, sétáltunk, a vasárnapi szomorúságnak nyoma sem volt. Úgy örültem, hogy megint nevetgélt nekem, még hangosan kacarásztunk is, és minden úgy volt mint régen. Azóta is úgy van :).

1 megjegyzés:

Kinga írta...

Olyan fura, hogy egy édesanya milyen féltékeny tud lenni egy cumira, egy cumisüvegre, egy bébiszitterre...
Olyan jó nélkülözhetetlennek érezni magam... s akkor jön egy hamis cumi, mi megold minden problémát, mitől én persze nagyot huppanok, hisz mégsem vagyok nélkülözhetetlen... Butaság e féltékenység és mégis uralkodni tud rajtam percekig...