A nyári hőség margójára

Lankad a blogolási kedvem, de lankad minden ebben a dög melegben. A levegő meg sem moccan se éjjel, se nappal, ma amikor a parkolóban napon hagyott (máshol nem volt hely) autóba be kellett ülnöm, azt hittem rásül a kezem a kormányra, arról nem is beszélve, hogy mintha egy szaunába ültem volna be és a légkondi féleség 10 percig csak meleg levegőt fújt. A héten persze a hiszti és türelmetlenség, kisebbeknél sírás/nyűgölés dívik, azt hiszem gyereket-felnőttet egyaránt megvisel az időjárás. Na meg az is, hogy vissza kell szokni az itthoni rendbe: nem, anya nem áll a gyerekek s..gge után egész nap, mint 5 hétig mamáék (mert ugy-e ennyit volt lányunk vakációzni, amiből két és fél hetet velem meg a kismanóval, később az apjával is együtt). Tehát a héten nem elég, hogy k...va meleg volt, mellé még társult az ezt kérek, azt kérek, mégsem ezt, de azt sem, ezt nem akarok, inkább azt akarok, követelőzés, ellenkezés, akaratosság, hiszti, irigység, inkább eldobom a játékot, de akkor sem adom oda a kicsinek, nem akarok kimenni, de ha kint vagyunk akkor nem akarok hazamenni, akkor sem ha már perzselődünk a déli napon és alig kapunk levegőnk, vízünk meg már pocsolya minőségű a melegtől, nem akarok lefeküdni 11-kor sem, még megakarok nézni egy hatodik utolsó utáni rajzfilmet is, minden nap követelek magamnak fagyit, amit aztán nem eszek meg, nyalókát is minden nap hadd szuvasodjanak a fogaim, ésatöbbi, ésatöbbi. Szóval van amit annak köszönhetünk, hogy otthon mamáék-dédiék szemefénye egyedül volt, minden óhaja kielégítődött és mindenki ráfigyelhetett teljes mértékben. Most meg ugyebár nem éppen így van. És akkor erre rájön egy újabb féltékenységi hullám tesó irányába, mert ő is nyűgösebb tehát többet lógna rajtam, meg amúgy is a féltékenységnek fokozatai vannak: most éppen az, hogy a játékokat ki kell tépni a kezéből, ami a nagyé ahhoz a kicsi nem érhet hozzá, de bizony a kicsi már oda kúszik ahova akar, és megszerez dolgokat. Visítani is tud ha a nagy egy újjal is hozzáér nem éppen a legjobb szándékkal. Meg a hab a tortán: a kánikula, ami lassan de biztosan mindenki idegeit őrli, főleg azért, mert bent kell ülni, azt sem tudja az ember mikor viheti ki. 8 előtt nem kelnek, mert este későn fekszenek, mert este nincs nap, azt kell kihasználni és kint lenni, de az alvás miatt nem lehet reggel korán kimenni, így délben hőguta környéki állapotban vánszorgunk haza, bent ülünk estig, aztán megint ki. Vagyis a héten volt sírás rívás ordibálás, a hajam az égnek állt sokszor, ki is fakadtam egyik nap rendesen (értsd: könnyeztem mérgemben és elkeseredésemben, miközben azt magyaráztam Sacónak, hogy ez így nem mehet tovább, azt kell tennie amit mondok, mert az anyja vagyok és nem egy idegen, és soha nem érünk el semmit és sehova ha mindig ellenkezik), mert már nagyon unom a csatáimat a még nem is 3 évessel, és nagyon belefáradtam abba, hogy a legegyszerűbb dolgokért is meg kell vele küzdenem. A hangulat tehát most vegyes, habár ma egészen különleges napunk volt Boróka keresztelőjének köszönhetően, ahol fincsiket ettünk egy légkondicionált vendéglőben, amiket nem mi főztünk, mert mostanság kályha mellett görnyedezni egyenlő az ájulással. Az ünnepelt minden ajándékát kipróbálhatta Sára is: hintalovazott, motorozott, babázott, és egyáltalán segített mindent kibontani, mintha éppen az ő születésnapja lenne. Manónk pedig kézről kézre járt, pesztrákban nem volt hiány, anyáék társaséletet éltek, jól érezte magát mindenki.