Amíg Sára kisebb volt, alig vártam, hogy egy kicsit lehessek nélküle, kimenekülhessek emberek közé, vagy városba, vagy csak dolgokat intézni nélküle. Persze nem hosszú időre. Mostanában egyre többet "passzoljuk le" Sacót. Otthon mamáékra volt bízva ha kimentünk az éjszakába, vagy szilveszterezni (azért nem vittük, mert idegen helyen nagyon nehezen alszik el, és ne keljen korán felkölteni, kivinni a hidegbe), vagy akár a munkaügyben megyünk el, és hagyjuk valakire 2 órára (például keresztszülőkre, barátokra). Lelkiismeret furdalásom van, hogy meg akarunk/meg kell szabadulni tőle, valaki másra van bízva. Már előre rettegek ha belegondolok abba, hogy nem leszek vele egész nap, hanem csak este, mert visszamegyek dolgozni és mire hazaérek 5 vagy 6 óra. Mire jut majd időm? Mennyit tudom majd tanítani, játszani vele, foglalkozni vele? Hiányozni fog, már most is hiányzik, ha egy óránál többet vagyok nélküle, és mondjuk tudom, hogy nem éjjel van, nem alszik, hanem ébren csinál valamit, mit, és kivel? Nem féltem, mert jó emberekre bízzuk, biztonságban van, biztos enni-inni adnak, játszanak vele, és ő is nagyon alkalmazkodó, nem sír utánunk, max. amikor megyünk el egy kicsit nyekereg és nyújtja a kezét. De ez nem azért van, mert fél, hogy el kell maradjon mással, hanem mert ő is jönne velünk. Nem szoktunk megszökni előle, elbúcsuzunk ha éppen nem alszik amikor lelépünk. Én azt az elvet tartom, hogy inkább sírjon kicsit amikor otthagyod, de mond el hova mész, miért, mikor jösz (persze ha már nagyobb), és búcsuzz el.
Sáramanó szereti az embereket, gyerekeket, barátságos, nem fél az idegenektől. Ezzel talán bátorít engem, hogy minden rendben, de akkor is. Maga a nem vele levés ténye fura. Olyan hamar elrepült ez a másfél év, és ezután csak egyre kevesebbet lehetünk vele. És még mindig olyan kicsike.
Másokat is gyötörnek efféle gondolatok?
szerda, január 5
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
E terhesség alatt messze rosszabbul vagyok, mint Zsoltival. Főleg karácsony körül, napokig mást sem tudtam tenni, mint feküdni az ágyban s túlélni az órákat. Közben néztem, hogy édesanyám, meg uracskám, hogy rendezi Zsoltit, játszik vele, eteti, meg minden. Ott voltam vele egy szobában, s mégis, olyan lelkiismeret furdalásom volt azért, hogy hanyagoltam őt... Na és persze minden alkalommal, mikor Brassóba kell mennem hasonló érzések gyötörnek. Ráadásul olyankor még csak el sem tudok köszönni tücsöktől, mert hajnalban kell már indulnom... De szerintem, mindaddig, míg naponta legalább 15 percet tudsz szánni arra, hogy csak és kizárólag a kicsivel foglalkozz, nem lesz gond. Ők könnyebben megbocsájtanak mindent, mint mi felnőttek... :)
Ja, és olvasd el Libby Purves könyvét, "Hogyan ne legyünk tökéletes anyák" - az egyik fejezetben ő is pont erről a dologról számol be, rendkívül jó humorral!
naná, h gyötörnek. de szociális lénnyé kell nevelnünk őket, bármilyen nehéz is.
Kinga: ugyanezen mentem át amikor a vesekövemmel hánykolódtam itthon az ágyban, tudom milyen. Igen, tudom mások is vannak hasonló helyzetben, tudom azt is senki sem mondhatja meg hogyan kűzdjem le érzéseim, mindenkinek saját maga kell kialakítania erre a módszerét. Legalább feltudunk készülni (ha elfogadjuk a tényt, hogy le kell vállniuk rólunk, és nem tagadunk, hessegtetjük a gondolatot az utolsó percig és akkor drasztikus lesz az elhagyás).
Névtelen:): igaz, csak nehéz felnőtt fejjel gondolkodni, és nem önzőn ugyanakkor altruista módón - minden időt a gyerekemmel, mindenben ott legyek vele, neki.
Megjegyzés küldése