csütörtök, január 13

Érti!

Ma kijött Sacó a konyhába, téblábolt mellettem, aki a kagyló előtt álltam, várta a reggelit. Látom nincs cipő a lábán:
- Sára hol van a házicipőd? Hát Apa hogy öltöztetett fel, menj mondjad Apának húzza fel a cipődet.
És ment. És megértette, mert bement a kisszobába, elvette a cipőjét és adta az apjának, ami egyértelműen azt jelentette: húzd fel!
Azt is érti, hogy "menj ülj a székedbe, mert mindjárt reggelizünk/ebédelünk/vacsorázunk". Odatotyog a székéhez és fogja, rugózik, várja, hogy beletegyük.
Csak azt nem érti, hogyha feláll az etetőszékben kieshet, pláne, ha az egyik lábát felteszi a karfára (ráadásul a külső karfára, nem a fal mellettire). Ma ameddig bundás sajtot készítettem (házi juhsajt panírban) álldogált a székében, evett egy kicsit az eléje tett sajtból, aztán nekem adta mind. Nem ízlett neki, hiába a nagy konyhai felfordulás, lisztezés, tojásozás, büdösség. Annál jobban érdekelte ahogy belebuggyant a tojás a tányérba, álló helyzetből előre hajolt az asztal fölé, megmutatta jó közelről a tojást, aztán a lisztet is a tányérban (miután én már megmutattam neki mindent amikor még a földön állt, és majdnem magára húzta a tányérokat az asztalról, hogy megnézhesse mi van bennük). Engem a tojásos-lisztes-olajos kezemmel környékezett a frász, hogy mindjárt lepottyan. Persze megfognám akármilyen a kezem, de így nem lehet főzni, hogy állandóan figyelni kell mikor esik le. És amit nem ért: - Sára ülj le mert leesel! Kopp lesz a fejednek! A fej szót érti, mert erre megmutatja a fejét, a kopp-ot is érti mert megkopogja a fejét, csak éppen a veszélyt nem érti, és a kettőt együtt: leesik + megüt. Tehát nem ül le. Amikor az egyik lábát is kitette a székből rákiabáltam, akkor leült. Nyitott ablaknál mit gondolhattak a szomszédok az ordibálásról nem tudom... S akkor még csak nem is ő a hibás: minek vettünk olyan etetőszéket, amiből ki tud mászni...
Tegnap bocsánatot kértem Sacótól, mert furdalt a lelkiismeret. Mosogattam, ő állt a lábam mellet és rinyált, nyávogott, tépett. Valami kellett neki nyilván, azt hiszem az kellett, hogy vele foglalkozzak, mert kihozott egy kisautót, ideadta megnéztem, letettem, majd kellett neki, hát odaadtam, de aztán mégse az kellett, "akkor mit kérsz?", persze ezt még nem tudja elmondani. Párszor magyaráztam jövök mindjárt, várj egy kicsit (tudom egy ekkora gyerek nem érti mi az, hogy várj, de ő már mondogatja a -t), most éppen az edényeket kell elmosnom, megmutattam neki, mondtam miket mosok el (így is abbahagytam a mosogatást kétszer mert neki kellett éppen valami). Aztán amikor már kivörösödött a szeme a nyekergéstől, akkor rákiabáltam. Azt hiszem most először életünkben úgy igazából. Elég idegesen. Érdekes módon mintha megértette volna, de lehet, hogy csak megsértődött, bevonult a szobába és elvolt magával, meg a játékokkal, elővett könyveket, mert miután még a két utolsó tányért is elmostam (amihez neki már nem volt türelme) és bementem hozzá, nézegette a könyveket. Bocsánatot kértem tőle, úgy tűnt megértette. Már nem volt semmi gond, mutogatott dolgokat, örült, hogy ott vagyok.

3 megjegyzés:

Molnár Kinga írta...

Több helyen is azt olvastam, hogy nem jó bocsánatot kérni szülőként a kicsi (hangsúlyozom, hogy KICSI) gyermektől, mert elvesztHETi bizalmát a státusodban. Hajlamos vagyok elhinni a könyveknek, mert mind ugyanazt a javaslatot tették alternatív megoldásra: elmondani, hogy SAJNÁLOD amiért kiabáltál, elvettél tőle valami, stb., mert ezzel ugyan bocsánatot kérsz forma, de nem bombázod le a "tévedhetetlen, megbízható felnőtt" képet, amire a KIS gyereknek még szüksége van.... Csak azért mondom, mert többször is írtál a bocsánat kérésről.... s eszembe jutott....

Névtelen írta...

igen, én is így olvastam több helyen, de a lelkiismeretfurdalástól az ember könnyen ellágyul, asszem.

Anyáci írta...

Hát Sacónak eddig max úgy elszólásból mondtam, hogy bocs, ha például éppen rányomtam az ajtót vagy ilyesmi, de az csak olyan bocs, nem igazi bocsánat kérés. Tegnap sem ezt használtam, hanem a "ne haragudjot", de lehet, hogy ugyanaz. És valszín igazatok van. Azért olyan gyakran nem kértem tőle még bocsánatot, max kétszer, de eddig még annyit sem értett mint most. Sajnos a könyvek sokmindent leírnak csak épp azt nem, mit csinálj amikor a gyerek nyaggat és nem tudod "lerázni", persze azt mondják: többször magyarázd el neki mi a szitu, szépen lassan, érthetően, légy türelmes a végtelenségig, csak hogy mi emberek vagyunk és nem gépek. És én nem szégyellem ha a gyerekem néha lát kijönni a sodromból, vagy ha lát tévedni. Hadd tudja nem vagyok tökéletes én sem, amúgy valóban ez inkább már nagyobb korban számít, addig én vagyok az isten, de isten is haragra gerjed, bűntet, megbocsátot...de tényleg: bocsánatot nem kér!!