Felfele

Eddig csak vízszintesen haladt a manó. Ám most már vége a biztonságos időknek. Próbál felmászni a kanapéra, kis besegítéssel (tartjuk a fenekét) sikerül is. De a támlás kicsiszéknél nincs akadály. Pedig ez is akkora, hogy ha ül rajta nem éri a lába a talajt. A riadt meglepetés kifejezést gyorsan mosolyra váltottam az arcomon (nehogy megijesszem, s leessen; most miért is kiabáljak rá, hisz ez jó, hogy mászik, stb.), amikor belépve a kisszobába megláttam, hogy Sára térdel a kicsiszéken, kapaszkodva a támlájába, persze miután lerángatta róla a textil játéktartót tele játékokkal. Aztán dicsekvésnek
szánva-e vagy sem, gyorsan fel is állt rajta, már csak egy kézzel fogta a támlát, és ráadásképp még az egyik lábát is meg-meglóbálta, mit a balerinák. Vagyis csak két biztos pont maradt a széken, a többi a levegőben. És vigyorgott. Tettetve én is. Közelebb mentem, dicsértem, csodálkoztam, majd próbált lemászni. Hagytam. Ment is neki. Kicsit bizonytalanul, de lejött a székről háttal, egyszer egyik lába ért talajt, majd a másik is, közben szépen csúsztak a kezei le a támláról, ülőkéről.
A szék persze elég stabil, és tömött fából van, mögötte a játékos doboz, tehát ha megbillen is van némi ellenállás. Mindezt egy hete kezdte. Azóta megcsinálta többször egyre bátrabban. Ezután csak fal elé állítom a széket, és rápakolok. Mondjuk az hiába, leteper róla bármit.