Bambulások...

Tegnap töltötte S. a 31 hónapot, ami ugyebár 2 év és 7 hónap. Tudom, hogy nem szokás számolni már a hónapokat, igazából csak ma jutott eszembe, de így egy kicsit kisebbnek tűnik a mi nagy lányunk, és nem kell azt mondani mindjárt három éves. Én azt szeretném ha a kislányom maradna...és ezért bánt, amikor néha lekiabálom a fejét, vagy valami jól leszólással megbántom és csak néz, és nem tudom, hogy érti-e, úgy tűnik mintha nem fogná fel, azt se hogy miért szidom, de mégis inkább azt nézi bambán, hogy kiabálok, tudja mi nem jó a viselkedésében, de az a fura neki hogy azért képes vagyok így kiabálni. Utána megy tovább az élet, mintha semmi sem történt volna, legalábbis ő úgy csinál, de bennem marad egy szálka. Az a nézése, ami csak pár másodperc...megmagyarázhatatlan. És nem tudom eldönteni: belát mögém, a fejembe, szívembe, vagy tényleg csak egy kétéves és nem érti miért kiabáltam, ezért nem is reagál sehogy. Az a legrosszabb amikor nem is reagál sehogy. Sokszor belátom: túl sokat várok el egy kétévestől, ő még - bármennyire is rohamosan nő fizikailag - olyan kicsi, olyan kevés ideje volt tanulni e világot egy felnőtt élethez képest, 2 ÉV.
Mélázom...mert az van, hogy az akaratos, hisztis, futkározós, fárasztó, testvérszekáló kicsi majmunk hiányzik.
Nagyszülőknél vakációzik már egy hete. Az élet így se háváj, mert a fiúnk érzékelte, hogy most csak ő lehet a központ, ki is használja. Fele annyi időt sem tölt el szépen csendben egyedül letéve, mint amikor itthon volt a nagytesója is. Folyton nyafog, mindig csak ölben lenne...és ha még egyszer erre valaki azt mondja századszorra, hogy "nem bújnak a fogai?", akkor arra én NEM azt fogom mondani , hogy "jé, tényleg, hogy én erre nem is gondoltam", amikor mindenki elsőre erre gondol, hanem ráordítom, hogy "NEM VAZZE, egyszerűen csak ilyen napjai vannak most!". Amúgy nála gyorsan váltakozik a széles vigyor az eltörött csuporkával, akár 10 másodpercenként is képes váltani, de 3-4 napja nyűgöske.
Amúgy a Sacó vakációjának idejére kitűzött szoktatási célokat egyelőre nem kiviteleztük, de jó úton járunk: kismanónk már elalszik cici nélkül is (inkább Apának sikerül elaltatni), éjjel is visszaalszik miután egy kicsit evett, egy kis hátsimogatás és popsiveregetés kell neki csak. Nappal velem nem igazán tud cici nélkül elaludni, de Apa a nappali altatásban is nagy mester (könnyű neki: nincs tejszaga), és persze a kisdedet kitartóan a kiságyban altatom...na jó, néha hajnalra mellettem köt ki, de igyekszem ebben is szigorú maradni. A terv akkor teljesülne, ha elaludna mindig cici vagy kinti sétáltatás nélkül, ha kiságyban aludna mindig, ezért hajlandó vagyok lemondani az aludja teljesen át az éjszakát célunkról. Igazán kompromisszum-kész szülő vagyok. Jó lenne ha ezek megvalósulnának míg Sacó visszajön, és reményeink szerint elkezdődhetne a két gyerek egy szobában való altatása. Szép remények, mi?
Na majd meglátjuk. Görcsösen semmihez sem ragaszkodom, alvástéma dilemmámat is alábbhagytam, nem filózok, próbálok nem aggódni emiatt, egy kis szemléletmód váltást eszközöltem ez ügyben, így mindenkinek nyugisabb azt hiszem.
Az egy gyerekes szabadságunkat lakásnézéssel töltjük, na nem leülünk a nappali közepére és nézzük a lakásunk négy sarkát, hanem a mienknél nagyobb lakokat megyünk el megnézni, mert a megfelelő újabb családi fészek után kutatunk, úgy érezzük kicsit túlszaporodtunk a mostani lakásunkhoz. Tavaly nyáron Sárát hurcolásztuk végig a lakáskeresésen, semmi eredménnyel (max annyi, hogy már csukott szemmel tudjuk, a negyedünkben melyik tömbházsoron milyen típusú lakások vannak), most Matyin a sor. De azért a mai Szinetár&Berecki koncertre elmentem, tudtam, hogy nyálas lesz, az is volt, de nem kellett jegyet vennem, és jó volt zenét hallgatva bambulni a kultúr harmadik emeleti kakasülőjén, mert már csak ott volt hely. Közben Apa kiélhette teljes egészében apai szerepét, szuperapu beindult: fürdetett, vacsoráztatott és altatott, mindhármat sikerrel.