A nagy harc

Bambulások bejegyzésemre egy nagyon szép megjegyzést kaptam egyik "olvasónktól". Még férjecskémmel is megbeszéltük, hogy milyen igazakat szól. Kérte, hogy ha lehet mondjak véleményt. Hát íme.
Röviden: egyetértek. Bővebben: nem tudom miért, de néha úgy érzem a gyereknevelés és az maga, hogy gyerekeink vannak, egy állandó harc. Több fronton is küzd az ember, másokkal, a gyerekkel, és leginkább önmagával. A másokkal való küzdelem a legkönnyebb, ha egy kiforrt érett személyiség a szülő, ha már vannak kialakult elvei, olvasottsága, tanultsága, kevés tapasztalata, határozottsága. Mert lehet, hogy a környezet, a tévé vagy éppen a nagyszülők valamiképpen szeretnék és mondják, de ha a fentiek érvényesülnek, akkor úgy is úgy csinálja ahogy akarja, ahogy ő gondolja, és meg is tudja magyarázni másoknak, hogy miért, amelyik magyarázatot a környezet jó esetben elfogadja, nem vitatkozik, visszavonul. A gyerekkel való küzdelmet azt hiszem nem kell magyaráznom, már kicsi korától van akarata, temperamentuma, stb., sokat kell magyarázni neki, indokolni, terelgetni, egyezkedni vele. Persze a harc kézzelfogható akkor amikor éppen győzködöd a gyereket, hogy márpedig este igenis fogat kell mosni lefekvés előtt, de akár fizikailag is megvalósul, amikor közelharcot vívunk vele pelenkázásügyben.
Magammal harcolok a legtöbbet. A kétségek mellett ott van az, hogy leküzdjem magamat: ne így hanem úgy csináld, türelemre intsem magam, évődés, hogy vajon mi a jobb, de kinek mi a jobb. Erre mondja Márta, hogy szerinte az a jó, ha a gyerek mindenekelőtt. Na igen, de nem teszünk-e rosszat neki azzal, hogy ő lesz a világegyetemünk központja, körülötte forog minden és ezt megszokja, megszokjuk mi is, aztán nagyot esik, amikor ez már nem így lesz a környezetében felnőttként, tud-e majd egyedül a talpán maradni és mások mellett meglenni, vagy akár álhatatos lenni, elfogadni, hogy nem ő a legfontosabb, a központ. És nagyot eshetünk mi is akkor majd, ha már kirepült a gyerek a fészekből, elveszítjük a Napot ami körül forogtunk, és elveszünk mi is, nem találjuk majd a helyünket. Abban az értelemben is jó-e ha a gyerek a minden, ha az van ami és ahogy neki jó, amikor neki jó, ahogy ő akarja, ahogy neki a kényelmes, az ő érdeke diktálja? Azt hiszem nem lehet ezt sem teljesen megvalósítani. És talán nem is szabad. Ezek mellett persze úgy gondolom, hogy nekünk is a gyerek a minden, és nem nagyon nézzük a mi kényelmünket. A hagyományos nevelés, elvárás és a teljesen szabadelvű között lavirozunk nap mint nap. Próbálom átvenni mindkettőből amit úgy gondolok jó, hasznos. Sajnos (vagy nem) nem tudom elengedni teljesen azt sem, hogy mit sugall a hagyományos nevelés (de mi a hagyományos? a nagyobb szigor, netán fizikai fenyítés, gyerek letronfolása, akarata teljes csorbítása?), mert bennem van. Mindenkiben benne van az ahogy őt nevelték, és nem tud azzal teljesen ellentétes lenni. Nem azt mondom, hogy engem vertek, de persze anno másképp neveltek mint most. Valamint attól is félek, ha hagyom a "régi nevelést", akkor hogy lesz a gyerekemből ember (a mai fiatalokat nézve sokuk nem az), honnan fogja tudni mi az, hogy emberség, rend, tisztelet, becsület, munkaszeretet, tolerancia, kitartás, tartás, kiállás, erény? Értékek, amikre minket még próbáltak nevelni, amiket úgy gondolom, hogy jók, de a mai társadalom egyre inkább elveszít. Ezeket hogyan lehet megtanítani szabados nevelési módszerekkel? A szabados alatt nem azt értem, hogy bedughatja a kezét a konnektorba ha akarja. Valójában a régi és új korszellem között lavírozunk, és az a harc, hogy megtaláljuk a jó középutat. Próbáljuk a gyereket nem teljesen szabadjára engedni, de mégis hagyni a maga késztetéseinek útját járni. Reméljük, hogy megéri. Nem adunk teljes szabadságot lányunknak, mert úgy érezzük, hogy az nem vezet hosszú távon jóra (kicsit az van benne, hogy majd nehogy a gyerek a fejünkre szálljon), de még így is sokkal több szabadságot kap, mint például azt egy-egy hozzátartózónk normálisnak tart. Eddig mindig megtudtam magyarázni mit miért teszek, miért engedünk, és ezt alá is támasztotta a gyerek azzal, hogy okos, értelmes, jól beszél, forog az agya, gyorsan vált, jó az emlékező tehetsége, jó a megfigyelőképessége. Vannak még ilyen szinten értelmi fejlődésben kortárs gyerekek, de ismerek "alulmaradtabbakat" is. Persze azt mondják 3 éves korra nagyjából ugyanarra a szintre jut el minden gyerek, ki előbb, ki utóbb. A mienk talán előbb. Ugyanakkor az érzelmi fejlettségét nem tudom megállapítani, de abból, hogy szívesen elmarad hetekre nagymamáknál, szereti a társaságot, nyit az idegenek fele, nem fél a felnőttekkel sem beszélgetni, úgy érzem e téren is jól halad. Ha korlátozunk az általában azért van, hogy "tanuljon rendet", és nem azért, hogy letörjük a szárnyait, vagy a "kapott pakott", a vele született készségeket, képességeket elnyomjuk. Tudom néha akaratlanul is ezt tesszük, ezt kéne ellensúlyozni azzal, hogy erősítsük és szedjük elő belőle, ami benne lakozik. Hogy ezeket az adottságokat hogyan erősíthetnénk, azt még ki kell találjuk.
Van egy másik dolog is, amivel kapcsolatban ugyancsak harcolok magamban: figyelek-e eleget rájuk? Kapnak-e eleget belőlem? Néha furdal a lelkiismeret, hogy nem. Próbálom magam rávenni, hogy valóban figyeljek rájuk, a játékban valóban ott legyek teljes valómban, agyammal, lelkemmel, de olyan nehéz, és olyan ritkák, az ilyen százszázalékos percek. Mindig csak futtában, tízfele szétszóródó figyelemmel játszok vagy beszélek a gyerekemhez, és úgy veszem észre, hogy minél nagyobb annál jobban észreveszi ezt, érzi. Hogy lehet ezt leküzdeni? Ahogy Márta írja, "mélyreható figyelmemmel" képes vagyok-e kibontakoztatni a gyermekben rejlő kincseket? Abba a hibába még nem estünk, hogy inkább ajándékokkal halmozzuk el, minthogy velük legyünk. Vagyunk velük, de nem tudom, hogy tartalmasan-e vagy csak mennyiségileg sokat. Néha bosszant például, hogy állandóan programot keresünk, mintha félnénk vagy inkább unnánk otthon a négy fal között maradni, csak úgy semmit tenni vagy játszani igazán a gyerekekkel. Persze ebben az is benne van, hogy szeretnénk nekik minél több élményt nyújtani, megmutatni, vinni emberek közé, megtapasztaltatni, na meg estére lefárasztani, hogy hamarabb menjen az elalvás :), de vajon csak bemagyarázzuk-e ezt magunknak? Tényleg van amikor már nincs ötletem mit játszunk, vagy nincs kedvem, vagy már nem tudok rendesen odafigyelni, s akkor inkább ne... Pont erről a problémáról írt egy anyuka Vekerdynek, hogy nincs kedve játszani a két és fél évesével, inkább kezd kifogásokat találni, ürügy cselekvéseket végezni (még csak ezt megcsinálom s jövök), és hogy ez probléma-e, hogy kéne rávegye magát a játékra. Jelezte, hogy eddig sokat foglalkoztak a gyerekkel. A pszichómókus azt válaszolja, hogy semmi esetre se erőltesse azt amihez nem füllik a foga, a gyerek már tud egyedül is játszani, mert eddig foglalkoztak vele, megtanították játszani, most már inkább csak azért igényli az anyját a játékhoz, hogy akkor az csak vele legyen és vele törődjön, rá figyeljen. De ezzel nincsen semmi baj, inkább kevesebb de minőségibb legyen az idő és játszás. Úgy vettem észre manapság ez a divatszlogen: nem a mennyiség, hanem a minőség számít a gyereknevelésben. Na mármost mi időt mennyiségileg adunk, de vajon minőségileg is?
Mindezek ellenére büszke vagyok a gyerekeimre, és nem restelkedem bevallani, hogy magamra meg a páromra is, hogy ezt csináljuk, néha arra is ahogyan csináljuk, kapunk másoktól is elismeréseket, amik megerősítenek és jóérzéssel töltenek el. Valóban lehet a gyermek egyfajta önmegvalósítás is az életben, de mivel, ők csak "vendégek" nálunk, nem szabad csak erre alapozni. És ez a másik harcom magammal: baj-e ha az életben egyebet is akarunk, máshol is akarunk megvalósítani, és nemcsak a gyerekeinkben, önző-e ilyenre gondolni? Tényleg a gyerek legyen-e a minden? A Nők Lapja egyik rovatában egy-egy ismert személyiséget kérdezgetnek, többüknek is feltették ugyanazokat a kérdéseket. Az egyik: mire a legbüszkébb az életében? Akiknek ezt feltették egytől egyig azt válaszolják, hogy a gyerekeikre. Van ebben valami. Lehet az ember elismert színész, tudós, stb., úgyis a gyerekei előnyt élveznek. Valahol ez így van jól. Tehát ebből gondolom, hogy hosszú távon megéri ez a sok harc.
Több a kérdés mint a válasz, valahol lehet, hogy bizonyosság is van, vagy legalábbis lesz, majd az idő és az élet válaszol.