vasárnap, szeptember 4

A problémákról is...

A játszás a kétévessel megvolt, csakhogy mintha nem a mi kétévesünk lett volna. Kis üröm az örömben, mármint abban, hogy Sacó hazakerült: az az érzés, hogy milyen fura, más, nagyobb, stb. Apa is megjegyezte: mintha most vettük volna örökbe. Pedig csak két hetet volt távol. Első nap az ismerkedésről szólt, felfedezte a szobáját, a játékait, a lakást, az új szekrényét, az új helyzetet és minket. Szófukarabb volt. Nem volt olyan nyitott mint eddig, nem mesélt, nem volt olyan közvetlen, nem járt a szája ha kell ha nem, nem volt olyan közlékeny. Meg is ijedtem. Valószínű ezért távolságtartóbbnak érzett ő is engem. Habár amikor bejött az ajtón és meglátott széles vigyor ült ki az arcára.
Ezt még tetézte az a két hete kialakult szokás, hogy szótagokat ismételget, a szavak első felét, magyarán dadog. Az első 3-4 nap elég szörnyű volt. Rosszabul beszélt mint amikor elment. Persze a dolognak utánaolvastunk és utánakérdeztünk. Volt aki/ami nyugtatott, volt ami csak még izgatottabbá tett, főleg az ellentétes vélemények: 1. 5 éves korig a gyereket nyugodtan hagyjuk dadogni, addig logopédus sem foglalkozik velük, a beszédfejlődésben vannak visszaesések, lelki okai vannak, amik elmúlnak, kinövi, várjunk legalább hónapokat, és ha nem múlik csak akkor foglalkozzunk vele. 2. Minél hamarabb utána kell járni a dolognak, mert minél hamarabb próbáljuk orvosolni, annál könnyebb helyrehozni a bajt. Na most akkor mi legyen?
Amikor telefonon beszéltünk vele csak, akkor is észrevettem, hogy valami nincs rendben, de így élőben még jobban bántott a dolog. Legtöbb helyen azt írják/mondják a szülő maradjon nyugodt, hagyja figyelmen kívül a dadogást, legyen türelmes a gyerekkel, hallgassa meg, ne szóljon közbe, ne javítsa ki. Könnyű ezeket mondani. Persze a gyerekkel türelmesen viselkedtem, mindent leírás szerint, de a lelkiállapotomon nagyon nehéz változtatni. Néha még pityeregtem is. Tudtam, hogy a korához képest nagyon jól beszélt, tehát egy kis visszaesés mit ronthat, de akkor is: már mondatokat is alig mondott, leginkább csak szavakat, azt is jóval kevesebbet, leegyszerűsített mindent. Az "anya gyere be szobába" helyett csak odajött megfogta a kezem, húzott és "menjünk". Bármi baja volt csak "anya, anya, anya", ebből is az első hangot jó sokszor elismételve. Nem mondta már köszönésképp a "szejusz és a nevet" hanem csak a sziát. Köszönést és megköszönést is csak akkor mondott ha felhívtam rá a figyelmét. Valószínű, hogy érezte nem megy túl jól neki a beszéd, vagy valami baj van és ezért nem kommunikált annyit, nem köszönt stb. A jelenséget sokat elemeztük. A legnyilvánvalóbb változások, amik miatt kialakulhatott a dadogás (pszihológus is megerősítette): a kistestvér érkezik téma, nélkülünk volt (még akkor is ha szerető környezetben, de ez változás neki), és akár a bilitéma is. Tudja hogyan kéne, de még nem igazán jön neki magától a dolog, ezért ellentétes érzelmei vannak a dologgal. Ha a tesót el is fogadja látszólag, simogatja, beszél hozzá, ez neki nagy lelki élmény, amit fel kell dolgozni, stb. A gyerekbe akkor is van szorongás, ha nem látszik rajta. Nem vittük el logopédushoz, mert azt mondtunk várunk még, hátha változik a helyzet, és gyerekpszihológushoz se, mert úgy gondoltuk adunk még magunknak időt, és mert legtöbben azt mondták ebben a korban korai még szakemberhez fordulni, és a nagy családi izgalmak közepette (tesóügy) nem lesz úgyse energiánk koncentrálni még erre is, ne hozzuk még ezt is be Sacó életébe.
Ha nem is mutatod, érzi, hogy aggódsz, nyugtalan vagy, máshol járnak a gondolataid, valami nincs rendben. Ezen volt nehéz változtatni, de sikerült. Valójában csak időre volt szüksége neki is és nekünk is, arra, hogy újra megszokjuk egymást, a házirendet, és legyünk együtt, közös program stb. És már nem is beszél olyan nehezen. Megeredt a nyelve, mond akkor is ha nem is figyeljük, sokat beszél. Már egy hete itthon van, és ez az egy hét róla szólt, meg a kiscsaládról.
Azért is aggódtam nem túl sokat beszéltünk-e neki Matykóról vajon, de amióta visszajött leginkább ő emlegeti, mi nem erőltetjük, csak ha megszólítja, vagy a hasat akarja simogatni. Illetve kérdezte ez-az mi az, kié (mózes, pihenőszék, kisruhák), ilyenkor persze beszélünk a tesóról. A bili témát is múlt héten hanyagoltuk, gondoltuk ne tetézze a dadogós problémákat. Most már egy kicsit kezdtünk jobban ráhajtani, de nem erőltetjük, csak megkérdezzük, hogy akar-e ráülni. Ha ő kezdeményez, akkor mindig a wc-t választja, veszi az ülőkét, ráteszi, ráültetjük. Az esetek 90 százalékában semmi sem történik, max egy purci, de ma pisikált. A pelusok egyre inkább szárazok maradnak, ami azt jelenti -azmellett, hogy jól feldolgozza a folyadékot -, hogy sokat bírja bent tartani a vizeletet, összegyűl, nem folyik ha kell ha nem. Valószínű azért is mert most már nagyobb.
Úgy tűnik minden visszatér a normális kerékvágásba. Manó már csak néha izgalmában dadog, vagy amikor felkel és még kómás-álmos, ha telefonon kell valakivel beszéljen. Érdekes, ha ő immitál telefonbeszélgetést (a kezét a füléhez teszi és beszél bele olyasmiket amit a nagyoktól hall) akkor nem ismétli a szótagokat.
A kecseti-udvarhelyi hétvége is jót tett mindhármunknak, megbizonyosodhattunk, hogy Sára még mindig Sára: könnyen idegenek kegyeibe férkőzött, "kokketált" mindenkivel, nem szégyenlősködött. De erről egy következő bejegyzésben.

Nincsenek megjegyzések: