szombat, szeptember 17

Legyünk humorunknál...még szülés közben is!

Eddig nem tudtam gép elé ülni - szó szerint - de most elmesélem a sokak által rég várt történetet. Férfiak és laikusok kihagyhatják ezt a bejegyzést.
A nagy hír: családunk legkisebbje kedden éjjel, de már szerdán dátumilag, szeptember 7.-én 00:35-kor látta meg a szülőszoba lámpafényét. Apa szerint a gyereket már 00:25-kor hallotta sírni. Azt mondom egyezzünk ki fél 1-ben.
Aznap délelőtt a szokásos délelőtti játszóterezést ejtettük meg Sacóval, egy ismerős anyuka megjegyezte a játszótéren, hogy le van ereszkedve a hasam. Kérdi beállt a gyerek? Mondom én nem tudom, nem vettem észre. Aztán később otthon nézegettem lefele, és tényleg mintha lentebb lenne a hasam. Estefele már nem igazán éreztem magam jól, a román azt mondaná ün apele mele. Sok minden egybevágott, így utólag rájöttem, minden úgy alakult, hogy készítse az eseményt, ami végül bekövetkezett. Például az, hogy Sára a délutáni alvásból későn ébredt ezért lekéstem a kismamatornát, amire úgy zsigerekben nem is volt kedvem menni. Mert ha még tornásztam volna is aznap...ki tudja mi lett volna. A szülés így is gyorsvonatszerű volt.
Fél 7-kor elindultunk Sacóval bicajjal a szokásos sétánkra, de egy kis zápor hazakergetett. Ez is pont idevágott, menj ülj otthon mert nagy éjszaka lesz a mai! 8-ra hazaért Apa, és így pont lekéstük a varrónőt, akihez 8-ra kellett volna elmenni, de ez sem jött össze erősítvén azt, hogy OTTHON KELL MARADNI, NEM SÉTÁLNI! Én már leginkább csak feküdtem volna, olyan sehogyan sem éreztem magam, Apa látván nem éppen viruló állapotomat el sem ment meccset nézni barátokhoz, majd a második félidőre, addig legalább a sáralefektetés megtörténik. Abból se lett semmi.
20:30-kor elindultak valamiféle fájások. De nem voltam benne biztos mik ezek, lehetnek csak olyan előjelek, annyira nem fájt, hogy ne bírtam volna...felhívtam gyerekgyógyász terhes már egy gyerekes Benceanyukát: ezek csak josló fájások, ülj nyugton, pihenj, aludj, éjjel elmúlik. Igen-igen, de azért gyorsan Sárával összepakoltuk az én kórházi culámat is, ha majd futni kell legyen meg, a gyereké már régebb megvolt. Kb. 10 percben egy fájás volt, pár másodperces, még nem rendszeresen, de hang nélkül görnyedés nélkül lehetett tűrni. Apa elkezdett nagyon izgulni, én csak féltem, hogy nehogy valami gond legyen, nem igazán akartam hinni, hogy alig betöltve a 38. hetet már jöhet Matyó, aki fiú, és köztudott, hogy a fütyisek szeretnek bent ülni. Megvacsoráztattuk Sacót, Apa kérdi menjünk, én nagy bátran: á ne, még elaltatom a gyereket, egyszer ez legyen rendben. 10-kor le is fektettem, meseolvasás, villanyoltás, mesélgetés, szokásos altatási procedúra. Nagyon nehezen aludt el, érezte, hogy itt lesz valami, többször hozzám bújt, megszorította a nyakamat, ölelgetett. De aztán 11 fele belealudt. Nekem már 4-5 percenként voltak fájásaim. Ahogy kijöttem a szobából mondom Apának menjünk. Ő már a meccsre sem tudott koncentrálni, izzadt hideg tenyerekkel várta, hogy mondjam mi legyen. Amíg én tusoltam (Judit barátnőm szerint tiszta hülye vagyok, jó hogy nem szültem meg otthon a kádban a meleg víz hatására!) lebeszélte bébiszittert, aki meg is jött kedves kolléga-barátnő személyében. Akkor már a fájásoknál meg kellett állnom, lélegeznem mélyeket, görnyedtem is. Az autóban a kórházig még 3 fájásom volt, egyre gyakoribbak. Mondjuk a kapusnak jöttünk, hova parkolhatunk, engedte, hogy jó közel a bejárathoz megálljunk, de kérte, hogy apuka jöjjön hamar és vigye el az autót onnan.
Az ügyeleten persze várni kellett, közben a folyóson sétálgattam, görnyedeztem, Apa mondta menjél be, én: áh, nem illik. De aztán 10 perc várakozás után bekopogok: elnézést, bocs, a zavarásért, de nekem éppen nagyon fáj, és jó lenne tudni mi van, 39. hét. Az aszisztens: mi lenne? Én: hát ha valami baj... Még mindig nem hittem el teljesen, hogy most fogok szülni. Megvizsgált doki, elkezdtek papírokat kitöltögetni, és akkor leesett, hogy most akkor szülés következik. A papírprocedúra még legalább 10 percet tartott, nekem egy örökkévalóságnak tűnt több fájással kisérve és itt kezdődött a móka. Néha bebújtam a nőgyógyászati széket takaró függöny mögé, lihegtem, hajladoztam. A nővér bekukkint: mit csinál ott, nehogy nekem elkezdjen nyomni. Jó, jó, nem nyomok. Lehívtak a szülészetről egy ápolót. Üldögéltek, írogattak, ilyen kérdések: mikor kezdődtek fájdalmak, hol dolgozik, betegségek, mikor szülte elsőt, hány kilóval, kérdések vérről, apáról, stb. Azt hittem sosem lesz vége. Aztán egy aláírás, átöltözés. Közben kérdeztem dokit a tágulásról, van-e, nincs-e, mekkora, nem válaszolt, mert éppen valamit kérdeznie kellett. Aztán csak úgy véletlenül amikor az ápoló érdeklődött az asszisztenstől, hogy akkor most itt mi a helyzet éppen, az odamondja, hogy 7 centi (!!). Értitek: beértem a kórházba és 7 centis voltam már, amit csak úgy mellékesen tudok meg... Mondom hát ezt mért nem mondják, azért, hogy még jól dolgozzak rá a dologra? Asszisztens: mit akar rádolgozni? Hát nyomni vagy ilyesmi. Erre kacarásztak mind. Megbeszélték, hogy előkészületekre (értsd beöntés, epilálás) már idő nincs, de lekérdezték, hogy rendben vagyok-e ilyen téren, mondom igen, készültem mint rendes diák, tanulva első spontán (=ugyancsak hamarabb jött) szülésemből.
Tolókocsira fel, liftbe be, még pár keserves fájás, de valójában még akkor is úgy gondoltam, hogy tűrhető és lesz ez nehezebb is. Tudni kell, hogy a nagykórházban liftesnénik vannak gombnyomogatásra beültetve a liftekbe. Mondja néni: levert vagyok, mire én: csak álmos (így éjjel 12 tájban). Nővér: majd alszik utána. Apa: majd alszik 10 év múlva. Mire én: akkor sem, anyukám azt mondta amíg éjjel a gyermek a házba be nem ért nem alszol igazán, aztán 15 évesen ki tudja mikor jön haza? Liftes néni poénja: ejha, még meg sem született s már arra gondol mi lesz 15 év múlva! Mindenki röhög.
Szülészetre betoltak, mondom apának maradj itt kint, mindjárt telefonálok ki, hogy mi van. Szerintetek volt időm egyáltalán megkeresni a telefonom? Szülőágyra fel, majd le: 9 centi. Még egy kicsi van a szülésig, nem sok, de van. Na aztán az a nem sok éppen két perc volt. Ágyba lefeküdni, eltelik fél perc, hoppá egy nagy nyomás, jön itt minden. Kétfelől két karomnál fogva felkaptak, még a papucsomat sem volt idő felvenni, úgy mezítláb "rohantunk" vissza a másik szobába, a folyóson egy kismamának még odakiabáltam, hogy menjen ki és mondja meg a férjemnek, hogy MOST SZÜLÖK. Asztalra fel és már csak tolófájdalmak voltak. Megjelent a szülésznő, talpig beöltözve, dzsuvás kesztyűkkel és köpenyben, épp most fejezett be egy másik szülést. Rohamtempóban átöltözött. Vaciláltak pár percet a telefonba, hogy a nőgyógyászom akivel le volt beszélve, hogy bejön szülésre valójában jöjjön vagy már nincs értelme, kérdeztek engem: hát ha úgy látják minden rendben van akkor nem muszáj bejöjjön - mondom, de aztán ő úgy döntött mégis jön. 5 perc alatt bent volt, de akkor már a gyerek nagyon úton volt. Kb. 4-et nyomtam olyan igazit, kettőhöz még ordítottam is. Doktornő: ja ne kiabáljon, meghallja kint a férje. Én: nem baj, ismer. A második ordításnál: doamna Kovács, dar förö strigöturi! Jó, jó mondjátok csak, ha tudnátok milyen jól esett - gondoltam magamban. És valóban. Az első szüléskor nagyobb önkontrollom volt, de most azt mondtam magamban ette fene, kiabálok egy kicsit. Olyan jól esett, úgy éreztem sokkal több erőm van így, hogy hang is jöhet ki belőlem. Aztán amikor nagyon rossz volt már, mondom a dokinak meghalok. Mire ő: oh dehogy, hát van még egy nagyobb is otthon akit fel kell nevelni. És igaza lett, nem szakadtam bele. S azzal meg is voltunk. Első szavaim mikor megláttam: milyen kicsi! Sáránál a "milyen lila" volt. Ezeket fontos megjegyezni. :) Aztán az első hozzá intézett szavaim: nagy orrod van, pont mint apádnak. Szépen fogadtam a fiam?
Varrásnál még egy kicsit elcsevegtünk a dokival. Mondom: férjem azt üzeni szűkre szabja, meg azt is, hogy a szájamra is kéne vagy két öltés. Persze kacagott. Azt mondta: hát a férjének most már fia van, tehát menye is lesz, ilyeneket már nem mondhat ezután. A sok poén közben kértem egy második helyi érzéstelenítőt is, mert akármilyen vicces is volt ez a vajúdással egybevett összesen 4 órát tartó szülés, azért nem nevezném leányálomnak. Az jött be amit sokaknak mondtam, amikor könnyű szülést kívántak: könnyű szülés nincs, csak rövid, úgyhogy inkább rövidet kívánjanak, fájni amúgy is fáj. A sok jókívánságnak meg is lett az eredménye. Tartottam az "általában" -t: általában a második szülés hamarabb megy az elsőnél, de persze ismerek kivételeket is. Nem mondom, hogy könnyebb volt mint az első, de sokkal rövidebb, intenzívebb is, jobban sikerült átélnem és átéreznem, aminek nagyon örülök. Összességében ez is pozitívan maradt meg bennem, a vesekrízisemnél mindenképp jobb volt. Fél óra múlva hozták a kétszeres 10-es Apgaros Manót szopizni.
23:30-ra értünk be a kórházba, 00:30-kor jött a lurkó. 1 órakor Apa el is ment, az autó mellett a kapus kérdi, hogy na minden rendben? Igen, csak közben szültünk egyet.
A rövidfilmfesztiválra is benevezhetnénk a sztorit, egy jó kis francia pörgős filmnek képzelem el. Összességében nem nagyon volt időnk filózni, gondolkodni, jöttek a dolgok sorban egymás után ahogy kell, minden a maga rendjén, és ez ez így volt jól, 10-kor még gyereket altatni, két óra múlva gyereket kitolni.
És ha valaki megkérdi milyen volt a szülés, csak annyit mondok: vicces.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

nahát, ez jó Rékásra sikeredett! ;-)
gratulálunk újra és újra és gyarapodjatok egészségben!

Molnár Kinga írta...

Ez a sztori megalike-ot érdemel :)