Nem hiába

Előző bejegyzésem alátámasztja: nem volt hiábavaló az a több hónapon keresztül tartó éneklés, amikor Manó semmi jelét nem adta annak, hogy értené, vagy élvezné, hogy énekelek neki, válaszreakció nélkül maradtam - akkor. Maximum annyi, hogy amikor már tudta mondani, hogy még, akkor éneklésekkor minden dal után mondta: mé, mé, mé.
Úgy tűnik a reakciók nélküli könyvnézegetéseknek is kezd beérni a gyümölcse. Csak hallgatózóm és nevetgélek magamban, amikor egyedül könyvet nézeget és mondja, hogy mit lát benne. Például mutogatja az állatokat és mondja a nevüket, vagy hogy pöttyös abda, csíkos abda, moto, veze (ha például a képen egy állat egy autó volánjánál ül), rajzo (ha a macinak a kezében ceruza van a könyvben). Egy Zelda tehénkés könyvben szinte az összes képről tudja mi az: veszi sorban például a háztartási eszközöket: vasa (vasaló), jeves (tulajdonképpen a fazék, csak úgy magyaráztam, hogy abban főzzük a levest - neki a leves maradt meg), üve, tés, stb. A kacsát nem mondja ki, inkább hápi, a malac is néha malac, máskor röf-röf.
A legjobban akkor csodálkozom, amikor olyan részleteket mond el a könyvekből, amik nem feltétlenül tartoznak szorosan a képhez, csak úgy meséltem oda valamit, s abból megjegyzett egy-két szót.