szombat, február 18

Kiegészítés keresés dolgában

Az előző sztori olyan űtős, hogy megér még egy bejegyzést. Részemről annyi, hogy szerintem nem lihegtük túl a dolgot. Igenis ez a legdurvább érzése egy szülőnek, amikor nem tudja hol van és mit csinál a kétévese, amikor rájön, hogy a gyerek elveszett. Ez volt a legkeményebb 20 percünk amióta Sára megszületett, idegileg értem. Az eszem azért maradt a helyén, mert tudtam, hogy egy hipermarketben vagyunk, van segítség (biztonságiak), valamennyire zárt tér, de mondjuk ha a nyílt utcán történik mindez: kétségbe estem volna! Ha egy főpróba volt a Sors részéről, akkor megtanultuk a leckét. Sára nem biztos. Ha valaki egy polcok közt rohanó ölében félévest tartó fejét eszeveszetten kapdosó nőszemélyt látott ma a madaras boltban, akkor az én voltam. És még az elektronikai részlegen is néztem - ahol később megtaláltuk - , de úgy eltud tűnni egy 90 centis mélynövésű! Még azt is bevállaltam, hogy ki leszek nézve a szülői társadalom által azáltal, hogy megkérdeztem a gyerekeikre VIGYÁZÓ szülőket a gyereksarokban, hogy nem látták-e a kiscsajt. Egy támogató anyuka: hány éves? jaj ilyen kicsi?! Na hát pont erre volt szükségem akkor... Tehát vállaltam, hogy lejáratom magam a többi szülő előtt, de ilyenkor nem erre gondol az ember. Szerencsére még velük voltam amikor jött a hívás apától, hogy megkerült, mondtam is a szülőknek, hogy már ok, az apja megtalálta.
Tudom, felelőtlen voltam nem figyeltem eléggé. De örülök, hogy megtartottam a hidegvérem, és láttam hogy viselkedik Apa ilyen helyzetben, megmaradt a józan eszünk, nem veszítettük el magunkat, a lélekjelenlétünket. Csodálatos, hogy pár per calatt hány száz gondolat tud végigfutni ilyenkor az ember agyán, íme néhány: hová mehet, gondolkozz! mit szeret - elrohantam a gyerekcuccokhoz, majd vissza a játékokhoz, mert gondoltam hátha visszatér oda, ott váltunk szét, az édességekhez is elmentem, anya-lánya kapcsolatra alapoztam - erősen koncentráltam hátha működik valami telepátia: gyere vissza a játékokhoz, gyere vissza a játékokhoz, aztán: ahány embert guggolva láttam polc mellett - jól megnéztem nem éppen egy kétévessel beszélget-e, amikor sötét bőrűeket láttam hülyeség jutott eszembe, valószínű a túl sok film hatására (elrabolják, stb), aztán biztatgattam magam: csak kiürül egyszer ez a bolt és akkor minden alkalmazott őt keresi majd, bemehetett raktárba, polcok mögé, ne adj Isten kiment, néztem kasszáknál kifér-e. Végig futott az is az agyamon, hogy tudja a nevét, ha valaki kérdi elmondja, meg tudja a várost és utcát ahol lakik, de vajon megértik-e, mert olyan sejpike még, és mások nehezen értik miket beszél. Közben hívtam Apát hol van mit csinál, neki ez reményt adott, hogy azért hívom megvan a leányka, de nem. És mindeközben a kicsi az ölömben, akit közben puszilgattam magam nyugtatására.
A végkifejlet persze jó, de nem láttam ilyen nagyszerűnek s egyszerűnek, hogy megvan mindenki s megvan a boldogság és kész. Amikor megkerült Sára sírt, de nem azért megijedt vagy félt, hanem mert az apja elrángatta a tévék elől. Próbáltam szigorú lenni Sárával, nem kiabáltam rá, de elmagyaráztam, hogy mit csinált és mi volt rossz, kézen fogva vezettem utána, de nem is engedte el a kezem! Amikor meg el akarta engedni, beraktam a kosárba tiltakozása ellenére. Befejeztük a dolgunkat és hazamentünk. Otthon már nevetgéltünk is az eseten, és a vacsora mellett még egyszer végigbeszéltük vele mi történt, elmondtuk, hogy szomorúak voltunk, kerestük, majdnem sírtunk, és még sok bácsi is segített őt keresni. Erre ennyit mondott: "és a bácsik is szomorúak voltak."
Na igen, kb. ennyit értett meg a dologból. Annyira nem kicsi, hogy ne tudjon hamar eltűnni a szemünk elől, elveszni, de annyira még nem nagy, hogy megértse mit csinált. Ebből a szempontból ez a legrosszabb kor. Aztán még mondogatta, hogy nem szabad ecsászájni a szüjeim mejjőj. De nem tudom valóban értett-e valamit az esetből. Amikor még kerestük persze arra gondoltam, hogy amikor megkerül nem szidom meg, meg elég neki az ijedség, hogy eltűntünk, de hát ő nem volt megijedve! Szerencsére vannak még olyan felnőttek akik bevásárláskor nézelődés közben még azt is észreveszik, ha egy gyerek egyedül van, és még el is mennek szólni ez ügyben valakinek. Lehet, hogy a férfi segítsége nélkül is megtaláltuk volna valamikor, de ez meglehetősen meghosszabbította az idegeink életét, mert pár évet azért öregedtünk ezalatt a pár perc alatt. Később eszébe jutott Apának, hogy még egy köszönöm-öt sem mondott neki, csak elrohant amikor meghallotta, hogy a pasi látott egy gyereket a tévék előtt aki úgy tűnt egyedül van.
Tudok eseteket, tehát nem mi vagyunk az első és az utolsó szülők sem akik szem elől vesztik a gyereküket, persze a gyerek mindig megkerült. Ez valójában egy próbatétel lehet Fentről, most hogy annyit panaszkodtunk rá az élet megmutatta milyen lenne ha nem lenne, és hát nem volt kellemes az érzés. Úgyhogy a gyerek marad, és kevesebbet panaszkodunk.
Ha most se jön ki a gyerekvédelem hozzánk, akkor már soha.

6 megjegyzés:

emese írta...

Csodalom a lányotok hidegvérét. Semmi sirás, óbégatás. Ennyit az ősbizalomrúl. Úgy látszik Neki van elég. Nah, csak jol csinaljátok ott fenn a dombon. Puszi, a gyerekvedelemet lezsiroztam.......Kellemes hetvégét
UI: Azt meséltem mikor a gyereket majdnem elutötte az auto MELLETTEMMMMMMMMMMMM??????????

emese írta...

ja, meg mikor hagytam egyedul felmászni a padra én meg dagadó májjal néztem milyem ugyes gyermekem van, erre meg repült fejjel lefelé a betonra. na, itt is a gyerekvedelem. sziasztok.

Névtelen írta...

nagybótban, piacon gergő is tűnt már el, utóbbin ráadásul motorral robogva, a piacnak meg kb 8 kijárata útra, parkolóra, a vér meghűlt bennem, rohantam össze-vissza, mire a tojásos szólt, hogy merre teper egy magányos törpe (nem volt még 2 éves se).
azóta naponta megbeszéljük, hogy csúnya bácsik ellophatják, autó elütheti, nagy kutya megtámadhatja, úgyhogy nem szabad eltávolodnia tőlünk. de ő így is szinte naponta akar egyedül menni piacra, játszótérre. nem fél. én meg igen.

Alois írta...

Sztem abszolút nem lihegtétek túl! Én egyszer kb fél percig nem láttam Esztert egy kisebb nagyüzletben, s megfagyott bennem a vér. Régebb, míg 15 kg alatt volt, símán üldögélt a kosárban, de mostanság mellettünk jön. Egy darabig. Míg meg nem unja. Aztán loholhatunk utána:)

Réka írta...

Emese azt hiszem felfedeztelek Dorkáddal az édesanyák csoportban! Nem mesélted még, de kíváncsi vagyok. Amúgy a lányunk valóban egy hidegvérű forrófejű.
Névtelen: a gyerekek nem ismerik a félelem dolgot, mi sulykoljuk beléjük, sajnos, bátornak kéne lenniük, de nem vakmerőnek. Azon módszeren gondolkodunk épp az eset után, hogyan tanítsuk meg, hogy szabad merésznek lenni, de azért óvatosnak is egyben, vagyis hogy néha jobb félni mint megijedni. De nem akarjuk letörni nyílt, barátságos, kezdeményező képességeit sem.
Alois: jaj, hogy unom a loholást utána, semmire sem haladunk, inkább akkor csak egy menjen vásárolni...Vagy menjünk kisboltba, lehet jobban meg is érné többféle szempontból is.

Andi írta...

Azért még van rá esély, hogy kijöjjön hozzátok a gyerekvédelem, de felejtsük el, hogy Matyi még csak ezután tanul meg járni :))

Lényeg, hogy szerencsésen végződött a kaland, és mindenki jól van. Gondolom életetek leghosszabb 15-20 perce volt.