Mi?? Meghökkenek, aztán röhögök egy nagyot, majd mondom neki: Nem, nem kiabálok, mert ha kiabálok ha nem te úgysem szólsz, ha kell kakálni.
És rádöbbenek: szegényke annyira megszokta, hogy lekiabálom a fejét, hogy már az a fura neki ha nem. A válaszom tényleg megalapozott. Ezzel a hozzáállással legalább kevesebb a kiabálós helyzet, mert megannyi mindennel próbálkoztunk de NEM, egyszerűen nem szól, csak teszi a dolgát, és majd szól jobb esetben, de leginkább megérezzük vagy látjuk, hogy valami történt. Én feladtam. Várok. És mosok kézzel kakis bodykat.
2 megjegyzés:
Dorka ugy szokott hozzam jonni:Anya nyugi-nyugi-nyugi, ugye nem fogsz kiabalni. Es akkor elmondja mit csinalt. Hat persze hogy nem kiabalok, legalabb adott egy kis idot felkeszulni a legujabb csinyre.
Na meg az meg nagyon gaz, mikor csinal valamit(kiont, ledont, felborit) es en startbol leorditom, megbuntetem sarokba vele, hadd gondolkozzon stb, es mikor lejar a nagy duhom elmeseli hogy tortent, es tenyleg csak veletlen volt. Na van meg mit tanulni toluk. Amugy annyira birom, hogy oszinte vagy, ra kell jojjek, azert valamennyire normalis vagyok en is. Emese
Hát ha ezt normalitásnak lehet nevezni...néha, amikor megbánom amit tettem, akkor arra gondolok: én nem vagyok normális!
A véletlenekről annyit, hogy valóban akkor gurulok leginkább dühbe, amikor akarattal csinál rosszat, de ez meg legtöbbször úgy kezdődik, hogy mondjuk kilöttyen valami, tetszik neki, és akkor a többit kiönti akarattal. Na ez idegesít, meg az is amikor miközben csinálja mondom hagyja abba, vagy figyelmeztetem, hogy hékás ömlik, tedd már le, és még azért se, folytatja! na ilyenkor kiabálok. A véletleneknél is szoktam szigorkodni, hogy tanulja meg, hogy figyeljen oda, de tény néha túlreagálom.
Megjegyzés küldése