Anyai lelkizés

Egy hete teljesen magunkra utalva látjuk el szülői és mindenféle feladatainkat. Mindenki kérdezgeti, hogy bírjuk, milyen a helyzet. Soha nem tudom mit válaszoljak. Valójában panaszkodhatnék is, de ugyanakkor tudom ez az élet normális rendje, mi vállaltuk, és a következményekkel is megtudunk birkózni, nem kell senki sajnálata, csak azt csináljuk amit anyáink is megcsináltak, túléltek, és szeretjük-neveljük a gyerekeinket. Persze nem könnyűek a mindennapok (sem), de nem lehet mindig arra várni vagy számítani, hogy valaki segít: valaki hátha elviszi az egyik gyereket, hogy nyugton legyél a másikkal, vagy netán mindkettőt, hogy ellásd a házi teendőidet, vagy valaki jön és mindent megcsinál helyetted. Nem, ezt nekünk kell megoldani, és rengeteg türelemmel, józan ésszel, jó megtervezéssel sikerül is. Minden a hozzáálláson múlik. És minden egyszer el is múlik. Például az, ha a nagyobb féltékeny, vagy ha mindkettő beteg, vagy ha éjjeli ébredések, sírások tarkítják a pihenést. A jót és rosszat is most kell élvezni, mert soha vissza nem térnek ezek az időszakok. Ugyanakkor azt sem kell várni, hogy jaj, már múljon el, nőjenek meg, legyen vége, mert NEM lesz! Ők itt vannak, mindig itt lesznek, a gyerekeink lesznek örökké, és ha fárasztó is, de vannak szép pillanatok is. Abban áll a dolog lényege, hogy az ember felfogja és feldolgozza, hogy az élete megváltozott és sokáig erről fog még szólni.