Februári kalandozások

Lejártak februári kalandozásaink. A külföldi utunkról alig hogy megérkeztünk, még aznap - egy rövid kicsomagolás és tussolás után - rohantunk Sacóhoz. Ilyen vegyes érzések rég nem kavarogtak bennünk: alig vártuk, hogy lássuk, ugyanakkor féltünk attól, hogy meglássuk (főleg ő minket), mert hátha elbújik, elkezd sírni, durcás lesz, hisztis, agresszív, stb. Egyszer ötlött fel bennünk, hogy mi van ha teljesen normálisan reagálja le megérkezésünket. És így történt! Amikor meglátott persze vigyorogtunk neki mint a fakutya, ő meg csak nézett meghökkenve, a nagy szemeivel, megvolt leppődve rendesen - látszott rajta. Aztán közelítettünk, nem támadtuk le, beszéltünk hozzá, kicsit bátrabb let, odajött, majd elkezdett gyorsan apázni, anyázni, megfogta a kezeinket és vezetett körbe az egész lakáson. Nagyjából ennyivel zárult a nagy találka. Igaz aznap már semmi más nem hagyta el a száját, csak ana, apa, ana, apa. Ha egyiket nem látta, kereste, ha másikat nem látta azt kereste. Sokat vigyorgott, állandóan ölbe vagy velünk akart lenni, és úgy éreztük boldog. Ha aznap el kellett volna tőle búcsúzni, nagy sírás és hiszti nélkül biztos nem úsztuk volna meg. A mi oldalunkról sem volt kicsi a meglepődés, persze mi jobban álcáztuk: mintha nem is a mi gyerekünk lett volna ott. Megváltozott, sokat nőttek a fogai, megnőtt a haja, és ő is nagyosnak tűnt. Nem így emlékeztünk rá, mintha kisebb gyereket hagytunk volna ott. Nem beszélve arról, hogy naponta százszor mondta, hogy ana, amit azelőtt csak nehezen lehetett kiszedni belőle. Hát pisolygott a lelkem az örömtől, hogy végre én is kimondattam.
A másnapi eljövetellel volt még egy kis baj, mert Sára azt látta, hogy bepakoltunk az autóba, áttettük az ülését is, mindenki felvette kabátját, cipőjét és lementünk a tömbház elé, csak éppen azt nem értette, hogy akkor most megint ő marad, mi elmegyünk, vagy csak mamáék maradnak és ő velünk jön. Nem is nagyon akart búcsuzkodni mama öléből se, apa öléből se, nem puszilkodott és integetett, durcás volt, nyávogott és állandóan csak mondta, hogy nem, nem, nem. De az is lehet, hogy mamáékat nem akarta otthagyni, úgy megszokta őket 10 nap alatt. A mosoly akkor ült ki csak az arcára, amikor beültettük az autóba és becsuktuk rá az ajtót. Na akkor mintha egy nagy sóhajt elnyomott volna, és már minden rendben van: megyünk, aki jön - jön, aki nem - nem, ő biztos megy valahová.
Az elmúlt tíz napról Sára ügyben csak annyit mondhatok, amit a csöppet sem elfogulatlan mamáék elmondtak: minden rendben volt, evett jól (ez mondjuk látszott is rajta), minden nap sétált, egész nap "tekerte" a házban fel és alá, a rendmániája megmaradt (margarinos doboz fedetlenül nem lehet az asztalon, a szirupot be kell venni evéskor, majd visszatenni rá a dugót, és betenni a szekrénybe, a kistányérnak az sztalon a helye miután kiette belőle az almát, ha szemetet találunk a földön a szemetesbe kell dobni). Éppen csak a délutáni alvással volt gond, amit nem akart, semmilyen altatási módszer nm jött be, annyira, hogy 10 napig nem is aludt nappal. Inkább az elsötétített lakásban kószált lemászva az ágyról. Igaz, a éjszakai 10-12 órát kialudta. Féltem az alvásra való visszaszoktatástól, mert azért másfél évesen mégsem hagyhatom, hogy egész nap ne aludjon. De szerencsére másik mamáéknál sikerült elaltatni majd minden nap, csak én kellettem hozzá, 40 perc, sok türelem, meséskönyv, éneklés, versmondás, simogatás, aztán alvástettetés. Egy nap volt kivétel, amikor apával ketten feküdtünk be mellé, el is aludtunk, ő pedig egy órán keresztül képes volt az ágyban ülni, mászkálni, plüssállatokkal játszani, amíg felébredtünk. Két napja itthon vagyunk, most is alszik napi 1,5-2 órát. Már csak azzal van bajom, hogy altatni kell. Valójában december óta küszködünk ezzel a problémával. A karácsonyi otthonlét alatt mindig altatta valaki, mert hát idegen hely, nincs kiságy, stb., és ezt annyira megszokta, hogy ha kimegyek a szobából ordít. Január úgy telt el, hogy erről próbáltam leszoktatni, de nem ment, inkább vele maradtam, csak aludjon. Februárban megint mindig mamával aludt el, ami megerősítette ezt benne, és most is igényli, hogy délbe-este altassam. Már az apja se jó neki, csak én. Ma egy lépést haladtunk az ügyben, nem nagy ágyban aludt valakivel el, hanem betettem a kiságyba, lefeküdtem a nagyágyba, onnan meséltem, aztán hallgattam és vártam míg elalszik. Persze előtte még bevetettem egy kis cselt. Teljesen új ágyneműt kapott a manó, Tweetys lepedő, párna, paplan. Aztán amikor betettem az ágyba nem kapálózott kifele hanem csodálta a kismadarat, simogatta és fúrta fejét a párnába. Működött a trükk! Úgy döntöttem, hogy az eddig éjszakára használt hálózsákot elhagyjuk, mert már nagyon szűk neki. Mamáék is felhívták a figyelmem, hogy amíg ott volt sokat kínlódott benne, reggelre teljesen rá volt csavarodva a testére. Végül is 18 hónapos korig volt méretezve.
Franciaországból interneten keresztül próbáltunk párszor beszélni Sacóval, de csak a nem, anya, és apa szavakat hallhattuk, különösebben nem taglózta le a távközlési tehnika eme formája, de azért felfogta, hogy mi vagyunk ott, a láthatatlan vonal túloldalán. Mi pedig a következő képet vittük magunkkal, amit kitettünk a falra, és minden nap alatta keltünk és feküdtünk. Kicsit régi, de a lényeg rajta van, és ez volt éppen bekeretezve.
A sízés pedig napsütésben telt, 5-10 fokok voltak, igazi tavasz. Megúsztuk kéz- és lábtörés nélkül pár kisebb eséssel. Hó lehetett volna több is, de az ottaniak mindent megtettek, hogy rendben legyenek a pályák és legyen amin siklani. Egy hónapos, kissé jeges havon nehezebb űzni a sportot, mint friss puha hóban, de hát azért voltunk ott, hogy az izmainkat megmozgassuk. Minden este éppen enni volt energiánk, jól kifárasztottuk magunkat. Egy délutánnyi időnk maradt a kisvárosban nézelődésre, íme egy kis ízelítő:
































És a sízés 2000 méteren kb. ilyen:




























Szentgyörgyi mamáékkal is eltöltöttünk pár napot, mindkét dédinél jártunk, rokonságot is látogattunk, még Sáránál kisebb babócákat is. Igazán tartalmas volt a családdal való kapcsolattartás szempontjából ez a hónap. Most próbáljuk a vásárhelyi lemaradásunkat behozni. Tegnap lementünk a szomszédnénihez, aki felhívott, hogy megjöttünk-e már, olyan rég elmentünk. Aztán meg kell látogatni Mikiéket, aki azóta elkezdett beszélni (! - májusban lesz 2), Bencééket, akik ugyancsak voltak sízni, Zsoltiékkal is jó lenne találkozni, mert már ők is hívtak sétálni múlt héten, babafoglalkozás, stb. Habár még nem tudjuk, hogy lesz időnk minderre. Például a délelőtti babafoglalkozások kimaradnak ezután biztos, mert Anya már tegnap bement a munkahelyére beletanulni az új dolgokba, és márciustól igába is áll.
De ne zárjam gondokkal a bejegyzést, íme blogunk főszereplője, fürcsi közben, teljesen aktuális fotó: