Gyesen idegenben

Nemrég fejeztem be egy kölcsönkönyvet, blog és sorstárs anyukáéra csaptam le, már rég kiszemeltem, amikor írt róla a blogjában. Nekem tetszett, kicsit mesélek róla.
Simon Ágnes a Gyesen voltam New Yorkban című könyvét naplóként írta. Azt az első évet foglalja magába, amikor egyedül két kisgyerekkel vészelte túl a mindennapokat messze a családjától, barátaitól, hazájától.A tipikus eset: apuka dolgozik reggeltől estig, anyuka otthon két kisgyerekkel, minden kétséggel, örömmel és bánattal egyedül. Ezt megtetézi, hogy a férj néha napokra elutazik munkaügyben, és az is, hogy egy teljesen más kulturális stb. közegben, egy idegen kontinens világvárosában neveli gyerekeit. Igaz, hogy 2003-2004-ben jegyezte le a gondolatait, de akár ma is lehetne. Hiánypótlónak szánta a könyvet, mert akárhány gyereknevelési stb. könyvbe nézett bele, egy sem írta le azt, hogyan old meg egyedül az életed két aprósággal, a nagyszülők se nagyon mesélnek és készítenek fel arra, mi lesz ha megjön a kicsi mellé a pici. Nekem is mindenki csak azt mondta, hogy jaj nem lesz könnyű, az első pár év nehéz, de együtt nőnek fel. S azzal ennyi. Emlékeztek? Egyszer én is írtam erről a  problémáról egy elmélkedést itt, de akkor inkább a gyerekesdi korai szakaszára fókuszáltam, és kicsit más megközelítésben: miért van az, hogy minden csak az első gyerekről és érkezéséről szól, de valójában ott bujkált bennem ez a probléma, kérdés, ami Ágit is foglalkoztatja. Ő vette a fáradságot és írt a dologról, saját tapasztalatairól, amiket meg is jelentetett könyv formában. Ebben az a jó, hogy a lelkizés mellett még hasznos tippek is vannak: például, hogy ültess be két gyereket egy autóba, melyikkel kezd, addig a másikkal mi legyen, hogy ne üsse el az autó, ne mászkáljon el stb. Megoldás: előbb a még járni nem tudót teszed le kagylóstól biztos helyre, majd a nagyobb elcsászkálót beülteted, bekötöd, hogy el ne mozduljon, és nem akkor kötöd be amikor már mind autóban vagytok, mert addig kimászhat :),  és akkor jöhet a kisebb, akit beteszel, bekötsz. Nem a kisebbel kezded, ez a lényeg, pedig sokunknak az jön előbb, hogy őt betedd, mert cipelni kell, és hogy ha már leteszed valahova, akkor az a végleges helye legyen. Na de addig a nagy nem biztos, hogy egy helyben megáll, főleg ha csak kétéves. Konkrét vészhelyzetek is le vannak írva, és ötletet kapunk abból ahogy a csaj megoldotta a helyzetet, illetve ahogy kezelte azt, persze első reakció mindig a pánik s a kétségbeesés, aztán a cselekvés: amikor kullancsot talált a gyerek fejében, vagy amikor a gyerekek bezáródtak a fürdőszobába, mert a nagy magukra zárta a fürdőajtót - amit persze az anya ijedt, hisztis kérésére nem tudott már kinyitni - , miközben a 10 hónapos a kádban ült amibe folyt a meleg víz. Vészhelyzet az is, amikor beáll a derék vagy kimegy a boka, a férj több ezer kilométerre és neked el kell látnod a két gyereket. Mindezek mellett persze helyet kapnak az anyuka fejében és lelkében végbemenő történések: a kétségek, kérdések, emésztődések, fásultság, kimerültség, fáradság, nem alvás, állandó szoptatás, új erőre kapás, vajon jól csinálom-e, lelkiismeret furdalás: több időt töltene mindkettővel külön-külön, túl sok tévét néz a gyerek, minőségi időt töltök-e vele, miért kell már kétévesen lepasszolnom oviba, jó-e ez, stb., a semmire sincs időm pedig egész nap otthon vagyok jelenség, a jön nagymama segíteni mégis rajtam lógnak a gyerekek, elmennék pihenni, de hogy hagyjam el a gyerekeim, mi lesz velük, jól ellesznek-e, költenék magamra pénzt, de hogy költsem el a férjem által megkeresettet, amikor én semmivel sem járulok hozzá a családi kasszához, stb. Ezekről mind olyan jó hallani, mert mindegyiken keresztül mentem én is, és még sok anyuka. Nem beszélve arról, hogy kapunk egy kis ízelítőt az amerikai világról, milyen egy 1500 lakrészes torony 22. emeletén lakni, ott milyenek az emberek, mit esznek, milyen az ovi, például, hogy csak 6 hetet lehet otthon anyuka a babával, ha nem megy vissza dolgozni akkor, elveszíti a munkahelyét, ezért pár hónapos babák vannak bölcsiben idegenekre bízva, és befőttesüvegből esznek bolti kaját, meg anyuka által a munkahelyen lefejt sok hűtőt és szállítást megjárt anyatejet. Ehhez képest a mi két évünk fizetve! kánaán, és mégis sírunk. Jó volt elolvasni például azt, hogy mit tesznek ők a jó házasságuk megmaradása érdekében, hogy van olyan este amikor csak egymás mellett fekve beszélgetnek sok mindenről órákat, vagy néha bébiszittert fizetnek és elmennek színházba, moziba, egy jó helyre enni. És nem minden az anyagi, mert nem a felső tízezerhez tartoznak. Pedig anyukát idegesíti néha, hogy a nagy kínok árán elért rend és rendszer felborul ha a gyerekek apukával vannak otthon, de ezt megmondja apukának, van amikor szekálja őt ezzel, de megtudják beszélni, és akkor is jó marad a kapcsolatuk ha anyukát idegesíti, hogy egy barátnős szükség vásárlásból apuka hazarángatja őt telefonon, mert a kicsi is felébredt és ő most mit csináljon két gyerekkel! És anyu belátja, hogy ő a balfék, mert a próbafülkéből rohant haza, ahelyett, hogy hagyná apukát megbirkózni azzal , amivel ő megbirkózik egyedül 24-ből 24-et ha kell. Felüdülés volt olvasni, hogy más családnak is nagy tortúra, amikor három különböző városba kell hazamenni családostól nagyszülőket meglátogatni, és mekkora fárasztó cécó ez még akkor is, ha a családoddal vagy, de úgyis leginkább körülötted legyeskednek a gyerekek, téged akarnak, te kell sok mindent eldönts, megoldj, ez nem feltétlen pihenés, hogy kis helyen még több ember napokig, és akkor néha várod, hogy hazamenj a te kis nyugodt fészkedbe még ha egyedül is maradsz a gyerekekkel, és ha nagyon is vágytál arra, hogy végre a nagy családoddal légy, és ha szereted őket akkor is. Mindig az kell ami nincs.
Annyi az enyémekhez hasonló gondolat vagy érzés fogalmazódik meg a könyvben, és olyan jól esett ezeket olvasni. Nem lett túl csöpögős sem. Egy normális gondolkodású anya naplója egy évről, amiben az is gyakran elhangzik, hogy büszke a gyerekeire, férjére és, hogy a szeretet a legfontosabb. És van fény az alagút végén. könnyű, hamar olvasmány.