A roma ügy

Kezdjük a kutya üggyel, vagy lehet az bármilyen állat. Nem szeretem amikor azzal riogatják a gyereket, hogy ne menj közel, mert megharap, ne nyúlj hozzá, mert megharap, kerüld ki, kerüld el. A gyerek első találkozása az élő állattal erről szól, ezzel kezdődik, és akkor csodálkozunk, hogy egy életen keresztül fél a kutyáktól. Én azt mondtam Sárának, hogy ha például kóbor kutyával találkoztunk, hogy ne menjünk közel, mert megijedhet, vagy mert fél tőlünk az állat, nem szeretnénk, hogy azt higgye bántani akarjuk, ne zavarjuk, ilyeneket. Mert ugye az állat általában akkor támad ha fél. De ezt nem mondtam még neki, csak azt, hogy fél, és hagyjuk békén. Az ismerős állatokhoz meg óvatosan közelítünk együtt. Én nem vagyok nagy állatbarát, de nem szeretném ha a gyerekeim se lennének azok, ezért megadom nekik az esélyt, hogy közelebb kerüljenek hozzájuk, még ha ez bennem már nem is nagyon fog változni. Pedig nem volt semmi traumám ezzel kapcsolatban, legalább is amire én emlékeznék. Konkrét esetünk is van, amikor Apát megharapta egy macska a Sára szeme láttára, közvetlen közelében, akár ő is lehetett volna az áldozat. Apa nagyon mérges volt, de próbáltam takarni a gyereket, hogy ne lássa, amikor az apja megbünteti az állatot a tettéért. Akkor sem azt mondtuk a gyereknek, hogy k..rva macska, hogy megharapta, meg szitkozódás, sose nyúlj macskához, félelemkeltés, stb.,  pedig lett volna rá okunk, hanem azt mondtuk, hogy az állat féltette a kicsinyeit, azt hitte Apa el akarja venni őket, pedig csak enni vitt nekik, nem vette észre, hogy hátulról jön Apa, és ezért harapta meg, aki aztán megszidta a macskát (mert a gyerek fülét is nem foghattam be ugye...) Ez egy céghez befogadott kóbor macska volt, aki megkölykezett, és az eset után több injekciós kezelést kellett apának kapnia a macska kétes eredete miatt, veszettség ellenit is kapott, hetekig folyt a kezelés. Az elvünk az, hogy az állatokkal barát lehet lenni, ha ismerjük őket, ha tudjuk ki a gazdája. Ha nem akkor nem szökünk nekik simogatni, távolról nézzük őket, nem próbálunk barátkozni. Ezt próbáljuk betartani, met úgy gondoljuk ez a normális középút. Apropó normalitás.
Ugyanígy vagyok a többi berögzült idegesítő rögeszmével, vagy nem is tudom minek nevezzem őket. Ne csinálj ezt-azt, viselkedj így-úgy, mert hanem elvisznek a cigányok, ne köpködj, mert csak a cigányok köpködnek, csak a cigányok ez meg az, ne rosszalkodj, mert elvisz a rendőrbácsi, odaadlak a rendőrnek (rosszabb esetben a polic vagy milicista). Meddig fognak az emberek még ilyen intelmekkel nevelni? Szomorú, hogy a huszonegyedik században még ilyeneket mondanak gyerekeknek, és akkor csodálkozunk, hogy sok a fajgyűlölő, virágzik a szubkultúrákban a rasszizmus, egyre többen az egészségesnél nagyobb nemzeti érzelmekkel rendelkeznek, stb. Bennünk is megvannak az előítéletek, nem tehetünk róluk, de próbálunk nem cigányozni, románozni, stb. a gyerek előtt főleg.
És akkor adott a helyzet, sőt több helyzet is. Sára elkezdi egy pár hónapja, hogy a cigányok koszosak és büdösek, meg azt, hogy: ne piszkáljam az orrom, mert csak a cigányok piszkálják az orrúkat? Meg hasonlók. Honnan veszi, kérdezem ki mondta ezt neked, a válasz mindig valaki más, tehát nem emlékszik pontosan, nem az a lényeg neki, hogy ki mondta, hanem, hogy mit. De tény: valahol valakitől hallotta, 3 éves, magától nem talál ki ilyet. Próbáltam vele beszélni, elmagyarázom, hogy vannak magyarok, cigányok, románok, de mindezek között vannak jó, ügyes emberek, de vannak buták is, és magyarok is szoktak rosszaságokat csinálni.Úgy tűnt megértette, de valahogy mégsem billen át a mérleg a jó oldalra. És nem tudom, hogy billentsem át, hogy előzzem meg az előítéletek kialakulását egy 3 évesben. Tudom, hogy egyelőre a szülei vannak rá a legnagyobb hatással, főleg példamutatással, nem prédikálással. Mégis, a múltkor oviból hazafele jön velünk szembe két roma, még csak nem is a legalja féle, egy nő és egy tizenéves lánygyerek, nem is voltak piszkosak, olyanoknak tűntek, mint akik valahol dolgoznak, például akik lépcsőházakat szoktak takarítani. Akkor Sára megáll, rájuk mutat újjal és felkiált: Ne, cigányok! Na akkor ott éreztem, hogy megáll bennem az ütő, elsüllyedek, stb. több okból is. Egy: a szóban forgók előtt, kettő: a többi járókelő előtt (szerencsére nem voltak sokan), három: mit mondjak most a gyereknek, hogyan reagáljam ezt le, és mindezt rém hamar! Persze nem úgy reagáltam, ahogy két perccel később már gondoltam, hogy hogyan kellett volna, de akkor nem jöttek megfelelőbb szavak a számba. Az első szavam az volt: nem, nem azok. Aztán rájöttem, ez hazugság. Akkor javítottam: igen, azok, de nem kiabálunk az utcán senkire, nem mutogatunk újjal, és mi van ha cigányok? Mi magyarok vagyunk, ők is pont olyanok mint mi. S megint magyaráztam: vannak magyarok, akik magyarul beszélnek, románok, cigányok, és a végén hozzátettem: senki sem áll meg az úton, mutat ránk, hogy ne magyarok. Ennyi. Nem tudtam jobbat kipréselni magamból fél perc alatt. A két nő persze mosolygott ahogy bevették a kanyart mellettünk, de úgy tűnt semmi harag nincs bennük, mentek tovább. Szégyelltem magam, mert egy: a gyerek tette amit tett, kettő: nem tudtam jobban ott előttük kimagyarázni, megmagyarázni a dolgot. Értitek? Nem az a baj, hogy ezt mondta, hanem az, hogy ez pejoratív, ami abból is látszik, hogy rögtön az első szavam a tagadás volt, hogy nem, nem azok, mintha csak lehazugozott volna valakit, amire én azt mondom nem, nem hazug. Pedig azok. Cigányok. És akkor mi van? Az a baj, hogy nem tudom, hogy neki is olyan pejoratív-e ez a szó, mint nekünk felnőtteknek? Mert nekünk egyből ez esik le, jaj cigányok...
Dilemma. Meg hát vannak ilyen helyzetek. Sok. Amikor megbámulja a mezítláb kolduló kisfiút és megkérdezi, hogy miért nincs cipője. És elmondja, hogy amikor déditatával vásároltak kürtöskalácsot a piacon, akkor adtak egy cigány kislánynak belőle. Nem tudom ilyenkor például déditata miket mond neki. Remélem, hogy nem tér el nagyban attól, amiket én mondok a 3 évesemnek. Mert akkor teljesen összekavarjuk őt. És a kép alakul benne...